Dunántúli Protestáns Lap, 1945 (56. évfolyam, 1-11. szám)
1945-01-07 / 1. szám
4 oldal DUNÁMTÓL! PROTESTÁNS LAP iy45 is látja a mai élet problémáit, de azt is tudja, hogy a mai élet kérdéseire való figyelés nem terelheti el tekintetünket az ember mindenkori kérdéseiről. Ay Istenre figyelő ember szemében az élet súlypontja sohasem j erre a világra esik. A „Keressétek először Istennek országát . . krisztusi figyelmeztetés megértésétől függ, hogy ilyen igehírdetők tudunk-e lenni. Az a kérdés, hogy érdeklődési körünkbe e világ, vegy nem e világ szerint való érdekek tartoznak-e inkább. A jelen prob- I lémákra figyelés kötelessége az igehirdetőnek, de ha j nagyon rajtfelejti tekintetét ezen a világon, nehéz lesz mások tekintetét a nem e világból valók felé irányítani, j Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy az igehirdetés j csak akkor hű tolmácsa Isten üzenetének, ha mondani- j valóját teljesen az ige határozza meg. Teljesen pedig j csak a teljes írás mérlegén mérhetjük le mondanivalónkat. ; Különben vagy hozzáteszünk lsen üzenetéhez, vagz el- j veszünk belőle. Mindkettő az ige hamisítását jelenti. Tehát az igehirdetés mindenkori feladata, hogy 1 engedelmes eszköze legyen Istennek a kiválasztott gyülekezet egybegyűjtésében. Ezt a gyülekezetei az Ige és a Lélek ebben a világban gyűjti egybe, de nem e világ számára. Ebből következik, hogy az igehirdetés nem hunyhat szemet a jelen problémáival szemben, de a helyes egyensúlyt csak akkor tudja megőrizni, ha figyelmét főleg arra a világra fordítja, ahova az élet : súlypontja esik: Isten országára. 2. A mai igehirdetés kísértései főként abból a forrásból fakadnak, hogy igehirdetőink közül a legjobbak is alig-alig i tudják figyelmüket inkább Istenre, iriinte világra fordítani. Történelmi erők kavargása közben, egyéni, családi, nemzeti létünket fenyegető megrázkódtatások, bennünket exisztenciákban érintő válságok idején csak az tudja ; megszólaltatni lei ke húrjain a divinum hangjait, aki j kiábrándúlt a humánumból, s tisztán látja, hogy az ember válsága nem mai keletű, tehát felette siránkozni, j csodálkozva sopánkodni nem csakhogy felesleges, de I egyenesen veszélyes. Ilyen — a humánumból .kiábrán- j dúlt — igehirdetőnk azonban kevés van. Legtöbben ! nem tudják, hogy a mai romlás természetes. Ha ige- j hirdetésünkben nagyon sokat csodálkozunk és bot- i ránkozgatunk a világ mai nyomorúságán, azt a tévhitet keltjük hallgatóinkban, hogy az ember alapjában véve jó, s csak valamiféle félreértés juttatta az embert idáig. Könnyen azt veszik ki siránkozásunkból, hogy ezt a sok nyomorúságot azért mégse érdemeltük Istentől, hogy velünk kivételt tegyen. Vigyázzunk, nehogy ebbe a kísértésbe essünk. ! Nehogy túlságosan a humánum húrjait pengessük, s az ! emberek figyelmét Isten helyett alföldi dolgokra irányítsuk, amikor erre úgyis hajlamosabbak, s amikor az események zajlása úgyis nagyon földre vonja az emberek tekintetét. Természetesen az is kísértésünk lehet, hogy megvetjük ugyan a sebtépés olcsó szónoki fogásait, meggyőződésből kerüjük a maguk bajával foglalkozó emberek szomorúságainak emlegetésével történő könnyzacskóingerlés kirívó módszerét, de igazi vigasztalás, evangéliomi könnyszárítgatás helyett bizonytalan zengésű általánosságokat szólunk. Sőt az is előfordul, hogy viszonylagos békességben és jólétben élve, megfeledkezünk az Igére szomjazó, Isten mai leckéi által áz Ige befogadására alkalmasabbá tett emberek lelki szükségleteiről, s elvont elméletek száraz szénájával próbáljuk táplálni az élő kenyérre éhező és élő vízre szomjúhozó lelkeket. Nem .s szólva arról a kísértésről, mely az elfoglaltság és a mai gondok ürügye alatt könnyelművé tesz, s készületlenül enged fel bennünket a szószékre. Micsoda borzasztó felelősség üresen bocsátani el a templomból olyan lelkeket, akik ilyen számban és ilyen vágyakozva még talán sohasem keresték ’fel az igehirdetés helyét! Többször hallottam olyan igehirdetést is, melyből a hit helyes fogalmától igen távolálló hitfogalom bontakozott elénk. Mintha bizony a hit nem Isten Igéjének elfogadása és nem Isten kezére hajló bizalom lenne, hanem egy nagy emberi csak azért is: valami hősies, magunk erejét kimutató nekiveselkedés. Igen nagy kísértés ma ez is, hogy pogány vallások, nem keresztyén világnézetek hasonló fogalmaival azonosítjuk a keresztyénség egészen más hitvallását. Ha a gondviselésről szólunk, nem túlságosan megnyugtató-e a beszédünk ? Istennek prédikáljuk-e Istent, s nem valami vajszívű óriástfestünk-e a Felségessel való bizalmaskodásra hajló ember elé? Merünk-e ítéletet hirdetni ? Ma ezek a kísértések jobban elővesznek bennünket, mint máskor, mert a Sátán is tudja, hogy akkor kell elterelni figyelmünket Istenről, mikor legközelebb hajlik hozzánk a próbatételek közt, akkor kell bizonytalanságot közénk hinteni, mikor a legnagyobb szükség volna a biztosan zengő trombitaharsogásra, akkor kell meghamisítani a hitről, a gondviselésről és az ítéletről szóló keresztyén tanítást, mikor a lelkek legfogékonyabbak az Istenre fogózásra, hittel és bűnbánattal Istenhezlérésre. De égpen ezért kell ma minden igehirdetőnek böjtöléssel és imádkozásai, szent nagy tusakodással, Önsanyargató felajánlkozásokkal űznie magából ezt afajzatot. 3. Végül szóljunk néhány szót igehirdetésünk megújulásánakútjairólis. Meggyőződésem szerint ezek a következői?: Először is új utat készít számunkra az Ige theológiai tekintélyre-jutasa. Minden igehirdetőnek tudomásul kell ezt vennie. S ki ne venné boldogan tudomásul, aki életét tette rá erre a szolgálatra, de a liberális theológiából merített ismeretei eddig talán gátlást jelentettek néha a számára. Igehirdetésünk megújulásának még fontosabb követelménye az igehirdető megtérése. Ha csak az Ige által megszólított ember szólhatja tovább a mennyei üzenetet, az Ige elnémulásának legfőbb oka az igehirdetők hitetlensége, viszont újra megszólalásának egyik legfontosabb emberi tényezője ezek lelki megújulása. Ujuíást hoz a gyülekezet igényének megváltozása is. Amikor a mai válság a lelkek egzisztenciális ügyévé teszi az Istenhez való viszony kérdését, ezzel igehirdetésünk megújulásának útját is egyengeti. Ha a hívek komoly lelki igénnyel fordulnak az egyház felé, előbbutóbb elérkezik az ideje annak is, hogy ezt az igényt ki tudjuk elégíteni. Új útra kényszeríti az egyházat az a bekövetkezhető körülmény is, hogy adószedő, közigazgató, iskolafenntartás útján magát regeneráló egyház helyett akarvaakaratlan igehirdető egyházzá kell lennie. Ekkor derúl ki, hogy az igehirdetés az egyház legfontosabb életmegnyilvánulása, a valójában egyetlen hivatása. Krisztus beszédei lélek és élet. Egyházunk jövendőjét nem keli féltenünk, ha Krisztus lelket és életet jelentő beszédét elegyítetlenül hirdeti, s benne a legfőbb szolgálat a ministerium Verbi Divini lesz. E nélkül azonban hiábavaló minden erőlködése, hogy aktuális és nélkülözhetetlen legyen. Egy darabig tán jönnek hozzá az emberek, hogy emberi sorsuk nyomorúságát zsongítsák kenetes szavával, de rájönnek, hogy sem a szép, sem a rikatós beszédben nincs erő. Ne bölcselkedjünk, politizáljunk, sopánkodjunk hát soha a szószéken. Mindig az Igét hirdessük. Erre van szükségük a beteg lelkeknek. Manapság jobban, mint valaha. „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas* alkalmatlan időben !“ Fejes Sándor. Pápa 1945 főiskolai könyvnyomda. — Felelős vezető: Mórocz Zoltán
