Dunántúli Protestáns Lap, 1945 (56. évfolyam, 1-11. szám)

1945-01-07 / 1. szám

4 oldal DUNÁMTÓL! PROTESTÁNS LAP iy45 is látja a mai élet problémáit, de azt is tudja, hogy a mai élet kérdéseire való figyelés nem terelheti el tekin­tetünket az ember mindenkori kérdéseiről. Ay Istenre figyelő ember szemében az élet súlypontja sohasem j erre a világra esik. A „Keressétek először Istennek or­szágát . . krisztusi figyelmeztetés megértésétől függ, hogy ilyen igehírdetők tudunk-e lenni. Az a kérdés, hogy érdeklődési körünkbe e világ, vegy nem e világ szerint való érdekek tartoznak-e inkább. A jelen prob- I lémákra figyelés kötelessége az igehirdetőnek, de ha j nagyon rajtfelejti tekintetét ezen a világon, nehéz lesz mások tekintetét a nem e világból valók felé irányítani, j Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy az igehirdetés j csak akkor hű tolmácsa Isten üzenetének, ha mondani- j valóját teljesen az ige határozza meg. Teljesen pedig j csak a teljes írás mérlegén mérhetjük le mondanivalónkat. ; Különben vagy hozzáteszünk lsen üzenetéhez, vagz el- j veszünk belőle. Mindkettő az ige hamisítását jelenti. Tehát az igehirdetés mindenkori feladata, hogy 1 engedelmes eszköze legyen Istennek a kiválasztott gyülekezet egybegyűjtésében. Ezt a gyülekezetei az Ige és a Lélek ebben a világban gyűjti egybe, de nem e világ számára. Ebből következik, hogy az igehirdetés nem hunyhat szemet a jelen problémáival szemben, de a helyes egyensúlyt csak akkor tudja megőrizni, ha figyelmét főleg arra a világra fordítja, ahova az élet : súlypontja esik: Isten országára. 2. A mai igehirdetés kísértései főként abból a forrásból fakadnak, hogy igehirdetőink közül a legjobbak is alig-alig i tudják figyelmüket inkább Istenre, iriinte világra fordítani. Történelmi erők kavargása közben, egyéni, családi, nemzeti létünket fenyegető megrázkódtatások, bennün­ket exisztenciákban érintő válságok idején csak az tudja ; megszólaltatni lei ke húrjain a divinum hangjait, aki j kiábrándúlt a humánumból, s tisztán látja, hogy az ember válsága nem mai keletű, tehát felette siránkozni, j csodálkozva sopánkodni nem csakhogy felesleges, de I egyenesen veszélyes. Ilyen — a humánumból .kiábrán- j dúlt — igehirdetőnk azonban kevés van. Legtöbben ! nem tudják, hogy a mai romlás természetes. Ha ige- j hirdetésünkben nagyon sokat csodálkozunk és bot- i ránkozgatunk a világ mai nyomorúságán, azt a tévhitet keltjük hallgatóinkban, hogy az ember alapjában véve jó, s csak valamiféle félreértés juttatta az embert idáig. Könnyen azt veszik ki siránkozásunkból, hogy ezt a sok nyomorúságot azért mégse érdemeltük Istentől, hogy velünk kivételt tegyen. Vigyázzunk, nehogy ebbe a kísértésbe essünk. ! Nehogy túlságosan a humánum húrjait pengessük, s az ! emberek figyelmét Isten helyett alföldi dolgokra irányítsuk, amikor erre úgyis hajlamosabbak, s amikor az események zajlása úgyis nagyon földre vonja az emberek tekintetét. Természetesen az is kísértésünk lehet, hogy meg­vetjük ugyan a sebtépés olcsó szónoki fogásait, meg­győződésből kerüjük a maguk bajával foglalkozó emberek szomorúságainak emlegetésével történő könnyzacskó­ingerlés kirívó módszerét, de igazi vigasztalás, evangé­­liomi könnyszárítgatás helyett bizonytalan zengésű álta­lánosságokat szólunk. Sőt az is előfordul, hogy viszony­lagos békességben és jólétben élve, megfeledkezünk az Igére szomjazó, Isten mai leckéi által áz Ige befoga­dására alkalmasabbá tett emberek lelki szükségleteiről, s elvont elméletek száraz szénájával próbáljuk táplálni az élő kenyérre éhező és élő vízre szomjúhozó lelkeket. Nem .s szólva arról a kísértésről, mely az elfoglaltság és a mai gondok ürügye alatt könnyelművé tesz, s készületlenül enged fel bennünket a szószékre. Micsoda borzasztó felelősség üresen bocsátani el a templomból olyan lelkeket, akik ilyen számban és ilyen vágyakozva még talán sohasem keresték ’fel az igehirdetés helyét! Többször hallottam olyan igehirdetést is, melyből a hit helyes fogalmától igen távolálló hitfogalom bon­takozott elénk. Mintha bizony a hit nem Isten Igéjének elfogadása és nem Isten kezére hajló bizalom lenne, hanem egy nagy emberi csak azért is: valami hősies, magunk erejét kimutató nekiveselkedés. Igen nagy kí­sértés ma ez is, hogy pogány vallások, nem keresztyén világnézetek hasonló fogalmaival azonosítjuk a keresz­­tyénség egészen más hitvallását. Ha a gondviselésről szólunk, nem túlságosan meg­nyugtató-e a beszédünk ? Istennek prédikáljuk-e Istent, s nem valami vajszívű óriástfestünk-e a Felségessel való bizal­maskodásra hajló ember elé? Merünk-e ítéletet hirdetni ? Ma ezek a kísértések jobban elővesznek bennün­ket, mint máskor, mert a Sátán is tudja, hogy akkor kell elterelni figyelmünket Istenről, mikor legközelebb hajlik hozzánk a próbatételek közt, akkor kell bizony­talanságot közénk hinteni, mikor a legnagyobb szükség volna a biztosan zengő trombitaharsogásra, akkor kell meghamisítani a hitről, a gondviselésről és az ítéletről szóló keresztyén tanítást, mikor a lelkek legfogékonyab­bak az Istenre fogózásra, hittel és bűnbánattal Istenhez­­lérésre. De égpen ezért kell ma minden igehirdetőnek böjtöléssel és imádkozásai, szent nagy tusakodással, Ön­sanyargató felajánlkozásokkal űznie magából ezt afajzatot. 3. Végül szóljunk néhány szót igehirdetésünk megújulá­­sánakútjairólis. Meggyőződésem szerint ezek a következői?: Először is új utat készít számunkra az Ige theoló­­giai tekintélyre-jutasa. Minden igehirdetőnek tudomásul kell ezt vennie. S ki ne venné boldogan tudomásul, aki életét tette rá erre a szolgálatra, de a liberális theológiából merített ismeretei eddig talán gátlást je­lentettek néha a számára. Igehirdetésünk megújulásának még fontosabb kö­vetelménye az igehirdető megtérése. Ha csak az Ige által megszólított ember szólhatja tovább a mennyei üzenetet, az Ige elnémulásának legfőbb oka az igehir­detők hitetlensége, viszont újra megszólalásának egyik legfontosabb emberi tényezője ezek lelki megújulása. Ujuíást hoz a gyülekezet igényének megváltozása is. Amikor a mai válság a lelkek egzisztenciális ügyévé teszi az Istenhez való viszony kérdését, ezzel igehirde­tésünk megújulásának útját is egyengeti. Ha a hívek komoly lelki igénnyel fordulnak az egyház felé, előbb­­utóbb elérkezik az ideje annak is, hogy ezt az igényt ki tudjuk elégíteni. Új útra kényszeríti az egyházat az a bekövetkez­hető körülmény is, hogy adószedő, közigazgató, iskola­­fenntartás útján magát regeneráló egyház helyett akarva­­akaratlan igehirdető egyházzá kell lennie. Ekkor derúl ki, hogy az igehirdetés az egyház legfontosabb élet­megnyilvánulása, a valójában egyetlen hivatása. Krisztus beszédei lélek és élet. Egyházunk jöven­dőjét nem keli féltenünk, ha Krisztus lelket és életet jelentő beszédét elegyítetlenül hirdeti, s benne a leg­főbb szolgálat a ministerium Verbi Divini lesz. E nélkül azonban hiábavaló minden erőlködése, hogy aktuális és nélkülözhetetlen legyen. Egy darabig tán jönnek hozzá az emberek, hogy emberi sorsuk nyomorúságát zsongítsák kenetes szavával, de rájönnek, hogy sem a szép, sem a rikatós beszédben nincs erő. Ne bölcselkedjünk, politizáljunk, sopánkodjunk hát soha a szószéken. Mindig az Igét hirdessük. Erre van szükségük a beteg lelkeknek. Manapság jobban, mint valaha. „Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas* alkalmatlan időben !“ Fejes Sándor. Pápa 1945 főiskolai könyvnyomda. — Felelős vezető: Mórocz Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents