Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-04-09 / 15. szám
66. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1944 zásnak és az ő meglátásának. Nem közömbös az számomra, hogy kiknek jelent meg és én még ‘nem láttam öt. A feltámadás akkor veszíti el probléma jellegét, amikor valaki Pál apostollal .együtt megtapasztalja: »nekem is megjelent«, mint látható, hallható és élő Valóság. Nem racionalista hitetlenség szól Tamásból, amikor azt mondja, ha magam nem láthatom, semmiképen el nem hiszem, hanem a_ személyes megbizonyosodás vágya: nekem magamnak kell találkoznom vele, személyesen kell meggyőződnöm arról, hogy Jézus él. Csak ez a személyes meggyőződés és személyes tapasztalat tesz öntudatos keresztyénné és pozitív igehirdetővé. Enélkül át lehet vergődni ezen az életen, lehet nagyszerű Tanulmányokat írni, de a reménységben örvendezni, a háborúságban tűrni, a könyörgésben állhatatos lenni, az időleges értékeket az örökkévalóknak alárendelni, romolhatatlan mennyei kincsek gyűjtésén fáradozni nem lehet. Eltekintve minden pásztori szemponttól, egyéni üdvösségünk kérdése is parancsolólag követeli ennek megoldását. Káténkban van egy ilyen kérdés: »Mit használ nékünk Krisztus feltámadása?« „Nyugodtan felelhetünk rá: személyes élmény és meggyőződés nélkül semmit, hit által azonban először azt, hogy »feltámadásával a halált meggyőzte, hogy minket részeseivé tehessen annak az igazságnak, melyet halálával szerzett. Másodszor: az Ö ereje minket is új életre támaszt. Harmadszor: Krisztus feltámadása, a mi dicsőséges feltámadásunknak bizonyos záloga«. Oh milyen jó ezeket tudni és hinni! Akár. örömben, akár bánatban telnek napjaink, akármilyen megaláztatás, akármennyi szenvedés, könny és nyomorúság legyen osztályrészünk, nem csüggedünk és nem esünk kétségbe, mert tudjuk, hogy a mi Megváltónk él és utoljára a mi porunk felett is megáll, hogy új életre keltsen minket és nekünk adja az örökélet koronáját. Győry Elemér. Faragó János lelki képe. Irta és a temetőben elmondotta Rab István gimnáziumi igazgató. A végtisztességtévőknek abban a nagy seregében, amely Faragó János koporsóját a megbecsülés, a tisztelet és szeretet érzéseivel veszi körül, van egv csoport, amely az ő szűkebbkörű családjával együtt elmondhatja a római költővel: Sok jó ember siratja az ő elmúlását, de nálunknál senki sem fájóbban és őszintébben. A gyászolóknak ez a csoportja Faragó János tágabb értelemben vett családja: a pápai református főiskola tanári testületéi és itt jelenlévő vagy lélekben jelenlévő növendékei. Egy szóval kifejezve: az iskola. Az iskola. Soha senkinek a szájából nem hallottam még annyi szeretettel, szinte áhítattal kiejteni ezt a kopott, szürke szót, mint Faragó János szájából. Ügy beszélt róla, mint apa a családjáról. Annyi becéző szeretettel, féltő aggódással. Hányszor mondotta nékem: Ügy szeretem ezt az iskolát! Vigyázzatok erre az iskolára! Csak az iskola érdekeit viseljétek szíveteken. Mintha csak azt mondotta volna: Úgy ahogy én szerettem, ahogy én vigyáztam, ahogy én gondoztam egy fél évszázadon keresztül! De az iskolát úgy szeretni, mint Faragó János, csak az tudja, aki, mint ő, abban nem holt anyagot,* vagy elvont fogalmat, hanem élő személyiséget lát. Aki, mint ő, azt tartja, hogy az iskolát nem épületének díszessége, szertárainak felszereltsége, anyagi alapjainak gazdagsága, — hanem elsősorban tanárai jelentik. A jó iskolát pedig a jó tanárok. Nem új ez az igazság. És az iskolavezető természetes tiszte: a legjobb erők beállítására törekedni. De a gyakorlatban keresztülvinni, kérlelhetetlen szigorral alkalmazni, megvalósításában minden befolyástól, minden melléktekintettől elvonatkozni és csak a célra, az iskola érdekére tekinteni: ehhez nagy tárgyilagosság, nagy igazságérzet, de mindenek felett nagy iskolaszeretet kell. És Faragó Jánosban meg voltak ezek az erkölcsi erők és tulajdonságok és ezért tudta az elvet a valóság talajába átültetni. Milyen nagy és őszinte volt az öröme, mikor tanári testületé kiválóan képzett taggal gazdagodott! És milyen távol állott tőle a hiúság hántása és kísértése, amely mások nagyobb tudományának fényében a maga árnyékba állítását látja! Vezetője volt a tanári testületnek, de nem egyszer mondotta nékem: Legyek én közöttetek az utolsó, csak legyenek az iskolának minél képzettebb és jelesebb tanárai! És hogy ez a nyilatkozata őszinte volt, bizonyítja az a másik, többször megismételt kijelentése: A testületnek néhány tagja sokszor igazságtalanul megbántott. De én nem haragszom rájuk. Megbocsátok nékik. Mert kitűnően képzett, tehetséges, jó tanárok. Kalapemelő tisztelettel állni a jó tanár előtt, árnyékban maradni, sőt hántást megbocsátani azért, mert az iskola érdeke úgy kívánja: ez volt Faragó Jánosnak igazgatói arca tanártársai felé. Ugyanez a tehetségtisztelő, tudománybecsülő lélek vezette a tanítványok, a falusi tehetségek kiválogatásában. A mai tehetségmentés nem új találmány. A pápai főiskola évszázadok óta gyakorolja és ha életrehívója nem Faragó János volt is, alig volt annak nálánál valaha is buzgóbb apostola. Szóban és írásban, rábeszéléssel és anyagi segítéssel hány szegény és tehetséges falusi gyermeket hivott el az eke szarva mellől a tudományok szántóföldjének művelésére. Hány száz és száz azoknak a tanítványoknak a száma, akik szellemi kiképzésüket, lelki kiművelődésüket Faragó Jánosnak köszönhetik. Jól képzett tanárok, tehetséges tanítványok: ez volt Faragó János iskolaeszméje! De az ismeretek tisztelete mellett súlyt vetett az erkölcsi értékekre is. E téren a magyar érzés ápolása és fejlesztése volt előtte a legfőbb szempont. Ideálja volt a tőle sokszor emlegetett: becsületes magyar ember. Ez a két fogalom az ő szemében elválaszthatatlan volt: igazi magyar ember nem képzelhető becsületesség nélkül, becsületesség pedig magyarság nélkül. A borsodi magyar nemesi kúria levegőjéből szívta magába ezt a magyarságszeretetet, amely bár még a külsőségeknek is tudott örülni, de a lényeget a belsőben: a becsületességben, egyenességben, lovagiasságban, vendégszeretetben, az ősi magyar erényekben látta. Lelkiségének további összetevőit puritán kálvinizmusa és a görög-római kultúrából felszívott erkölcsi tartalom alkotta. Sokszor elismételte: két dologért adok hálát az Istennek: hogy református vagyok és hogy klasszika filológus vagyok. Az előbbi kijelentését koránt sem felekezeti els fogultság sugalmazta. Ettől mindig távol állott. Egyszerűségének, lelke tisztaságának vallására való visszavezetése talált hangot ebben a kijelentésben, és hitünk alappillérének, a predestinációnak mély hitvallása. A görög-római kultúra formai és tartalmi értékei iránt való mélységes szeretetét szaktanulmányaiból merítette. Milyen áhítatos bámulattal csüngött Szokratészen, akinél nem ismert nagyobb földi halandót. Mi-
