Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)
1944-02-13 / 7. szám
1944. DUNANTOU PROTESTÁNS LAP 3 i. oldal. házat adott át utódjának. Ez a rendezettség jó volt, — nem kellett rajta változtatnom. Missziói munkája mellett parcellázott is s ezzel is módjában állott törekvő magyarokat földbirtokhoz juttatni. Asztala gyakran tele volt rakva pénzzel, mint mondották, akik ezt látták. Két úr volt abban az időiben Terezovácon: egyik a Jankovics uraság, másik a református »pastor«. (Pásztornák hívtak ott bennünket a horvátok: »Gospon Pastor«.) Úri és barátkozó voltáról, de főként nagy erejéről rendkívüli történeteket beszéltek. Valaki haragudott rá — az erős keze miatt. Vitte a pastor<-t a hintó Vaska felé kedves csalitos, erdős úton. Jó szemével észreveszi ám, hogy egy bokor mögé j rejtőzve a kezelt valaki les rá. Parancsot ad a kocsisnak, j hogy a bokorhoz közel lassítson. Akkor hirtelen lengi- j rik. Egy piltlanat! A másikban, — mire a vasdorong föl- j emelődik az orvul támadni akaró kezében, már repül is az illető a hintón keresztül — s a kocsis hajthat nyugodtan tovább. A már említett zidinapusztai temetésnél az út a Dráva kiöntéseitől vájt mocsármélyedések közt vitt. Nyár volt akkor s a mélyedések szárazak voltak. Milyen világ lehet itt akkor, mikor a mélyedések ; tele vannak? — kérdeztem a mellettem ülő Bek István kurátorunktól. ».Egyszer temettünk itt olyankor, felelte, — a Horváth Lajossal. Csónakon mentünk az egyik mélyedésen át s |azon tűnődtünk, hogy miként szállítjuk át a csónakok a másik mélyedésig. De mikor a szárazra értünk, a mi tisztelendő urunk a csónak kötelét a markába fogva csak húzta maga után a csónakot, mint más a sétabotját húzta volna. Hogy lehet valakinek ekkora ereje? — kérdeztem tőle csudálkozva. Maga ezen ne csudálkozzék, kurátor úr, — felelte, — ha én a maga lovának a farkát a jobb kezemmel megfogom, a maga lova nem tud elindulni«... Az a híres jobbkeze! A második, vagy harmadik szomszédunkban lakott egy szép szál rác ember, bockarna = bocskorkészítő. Nagyon erősnek kellett lennie, hiszen Horváth L. letelepülése előtt annak a városnak ő volt a legerősebb embere. Bizonyos arra méltók kezelése után hamar meghallotta, hogy a »gospon pastor« erős ember. Egy nap megtudta, hogy a gospon pastor estére valami kis barátkozásra a celedába (= nagyvendéglő) megy. Elment jóelőre a rác is. Nem nagy szüksége volt rá, de bátorította magát ivással. Mikor a pastor feleségével megérkezett, egy kevés ideig hagyta barátkozni. De aztán csak odadöngött súlyos lépteivel az asztalához. »Hallom, Gospon Pastor, mondja neki a maga nyelvén, amit emez jól értett, hogy maga erős ember«. A pastor tudta, hogy ez kihívás. De — nyugodtan válaszolt: »Nem vagyok olyan igen erős ember, de annyi kis erőt mégis adott a jó isten, hogyha én a jobb karomat kinyújtom, maga a két karjával sem tudja behajtani«. »Mit?« — kiáltott durván a rác s már neki is gyürkőzött, hogy két erős karjával azt a vas jobbot behajlitsa. Nem ment. A vendégek nézték az erőlködését s ő annál inkább erőlködött. Mikor látta, hogy sehogy se megy, hüvelykje durva, erős körmét kezdte beleereszteni a pastor karjába. Ám a pastor észrevette a csalást, lendített egyet azon a vas jobbon s falhoz teremtette egy karja egyetlen mozdulatával Terezovac legerősebb emberét. Ennek a kezelésnek pedig nem vasdorongos les lett a következése, — ez az erős rác ember lett a gospon pastor leghűségesebb embere. Láttam a búcsúzását az ő pastor urától. Ha most valaki azt kérdezné, hogy mit keres egy gyönyörű hangú, kitűnő szónok és pompás énekes miszsziói lelkészről az ő missziói munkájával kapcsolatos emlékezésben a vas jobb emlegetése, annak figyelmét bátorkodom annak a megfontolására fölhívni, hogy más nyelvű és hitű nép közt szétszórtan élő pásztoroltjai1- nak nem jelentett-e védelmet annak a vas jobbnak már csak a híre is. Missziói kép jut az eszembe: a nagyerejű misszionárius szétválasztja a már befolyása álá került, de még meg nem keresztelt, egymást gyilkolni akaró pogány testvéreit. Nem szó szerint ebben az értelemben, hiszen az ő szétszórtjai keresztyén népek között éltek, de — missziói segédeszköz volt itt is a vas jobb. Áldott legyen a szervező pásztor emlékezete! Nyárád. (Folyt, köv.) Kiss Zoltán. rr Őrségi fény. Örömünnepe volt az őriszentpéteri ref. egyházközségnek. Ferincz Gyula és felesége Tóth Vilma boldogházaspárnak a tizenegyedik gyermekét kereszteltük. Á gyermek keresztapai tisztét a Kormányzó úr őfőméltóísága volt kegyes elvállalni. A keresztelésen a Kormányzó ür magas személyét Vasvármegye szeretett főispánja, vitéz szentjánosi dr. Szűcs István képviselte és az új1- szülött Ferincz Miklóst ő tartotta a keresztvíz alá. A keresztelés után a főispán úr a lelkészlakáson fogadta a boldog családot, a szülőket, akik örömkönnye?8- ket sírva vették át a Kormányzó úr őfőméltósága gazdag keresztapai ajándékát: 300 pengő készpénzt és 3 pár remekszép cipőt, amelyekben 3 cipőtlen Ferincz-gyermek jöhetett már karácsonykor templomba. Ahogyan a főispán úr a család tagjaival elbeszélgetett, ahogyan ezeket a gyermekeket megsimogatta, — a beszédjében és kézfogásában benne érzett, hogy a Kormányzó úr őfőméltósága és a magyar nemzet megbecsüli azokat az édes^anyákat, akik gyermekeket szülnek és azokat az édesapákat, akik gyermekeik nevelésének gondjait vállukra veszik. { A zsúfolásig megtelt templomban a kitüntetett családdá! együtt az egész gyülekezet is megérezte, hogy itt most nagy és rendkívüli dolog történik és mély nvo'mok maradtak a lelkekben. Egy évvel ezelőtt a többgyermekes anyák István király napi kitüntetése, illetőleg számbavétele alkalmával örömmel állapítottuk meg, hogy 22 olyan derék magyar édesanya van gyülekezetünkben, akiknek ötnél több gyermekük van. A lenézett és kicsúfolt Őrség díszei ezek az édesanyák és reménységek arra, hogy lesz élet, lesz jövendő ezen az ősi földön. Nem maradnak némák az őrségi udvarok és nemcsak fáradt, görnvedt hátú öregek járnak némán, csüggedten, hanem gyermeknevetés is csendül fel bennük és végrevalahára magára eszmél ez az értékes, annyi vihart átélt, annyi fáradságot el hordozott magyar fajta. ( Tudjuk, hogy mit jelent ma a kenyeret a családnak megkeresni, azt is tudjuk, hogy mennyi gondba, utánjárásba kerül a többgyermekes szülőknek, amíg a gyermekek lábára cipő, testükre ruha kerül, hogy iskolába járhassanak vagy munkára tudjanak menni, de azt is tudjuk, mi lett és mi lesz azoknak a szerencsétlen <;sa,ládoknak a sorsa, amelyek egyetlen fiának kellett az élőtét a múlt világháborúban a hazáért áldozni, — azoknak a szülőknek jövendője, akiknek betegség, ragály vitte el egyetlen gyermekét. Szívünket égeti a jelen fájdalma is. Mi lesz, ha csak temetünk, halott hősöket siratunk Mennyi udvar maradt árván a rpult világháborúból, mennyi álom és reménység fulladt gyászba? Fáj ezekről beszélni. A reménység, a jövő, a megmaradás, az élet mégis mindig csak a gyermek.
