Dunántúli Protestáns Lap, 1944 (55. évfolyam, 1-53. szám)

1944-01-23 / 4. szám

Ötvenötödik évfolyam.

4. szám.

Pápa, 1944 január 23

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

______________________________MEGJELENIK MINDEN VASARNAP.________________________________------------------------------------— FŐSZERKESZTŐ: GVŐRY ELEMÉR PÜSPÖK ---------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÓMUÜKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK

Igehirdetés és lelkigondozás a mostani háború idején.

(A mezőföldi egyházmegye lelkészértekezletén elhangzott előadás.) (Folytatás és vége.)

A háború súlyát,, nyomasztó kihatását azonban nemcsak azok érzik, akik valami hozzátartozójuk bevonulása, vagy elvesztése révén személyükben vannak érintve, de maga a nemzet és a társadalom egyeteme is. Nemcsak az emberi átlag jóléten felüli szükségletek fogyatkoznak meg és tűnnek el . teljesen, hanem a mindennapi élet legszükségesebb járulékai isv sőt számtalan esetben bizonytalanná válik a mindennapi kenyér és táplálék is. Általában elmondhatjuk, hogy a nyomorúság, a nélkülözés és a szenvedés megsokasodik. Ki az, akire vár és akitől egyenesen megvárják ilyen körülmények között, hogy az emberekben tartsa a lelket, csüggedésükben erősítse, a nélkülözések között az oly hamar lázadó embereket kitartásra bátorítsa igehirdetésében is, ha nem a lelkipásztortól. Ezt csak úgy tudja megtenni, ha a teljes Igét hirdeti. Ha a maga hitén keresztül a szenvedőknek, a nélkülözőknek "hitévé és lelki meggyőződésévé tudja tenni azt, hogy ez a földi élet nem minden, hogy ezen a földi -életen túl van egy mennyei örökélet, amelyet Isten övéi számára készített az Ő Egyszülöttjének sok szenvedésén keresztül. S micsoda kevés az a nélkülözés és szenvedés ahhoz a dicsőséghez képest, amely akkor a szenvedésben kitartóknak megjelentetik. Rá kell mutatnia, a gyülekezet hitéletében valósággá tennie az apostol egyéni élményét és üzenetét az imádságról; szenved-e valaki közietek, imádkozzék. A nélkülözésben, a szenvedésben azok bizonyultak mindenkor legerősebbeknek, akik imádságos lélekkel hordozták azt.

Van azután még a mostani háborúban egy jellegzetes megtapasztalásunk. Ez pedig az, hogy az emberiség ahelyett, hogy jobban az Istenhez térne és hitével erősebben kapcsolódna hozzá, vagy közönyössé válik iránta, vagy eltávolodik tőle. Ügy is mondhatnám, nem akarja Istent úgy tudomásul venni, mint akinek személyes ügye volna vele. Beleveti magát az e világ dolgaiba s úgy gondolja, Isten nélkül is el tudja azt intézni. Ezért van azután a sok, idegzetileg is összeroppant élet. Ha visszatekintek az. első világháborúra, mintha az emberek, a falu népét értve, akkor jobban keresték volna az Istent s jobban megtalálták volna az Isten házához vezető utat is. Rá kell a lelkipásztornak döbbenteni a lelkeket, hogy Istent számításaikból nem hagyhatják ki, nehogy ők maguk is Isten számításán kívül essenek, mert jaj annak, akiről az élő Isten megfeledkezik. Ez azonban csak úgy lehetsé'ges, ha a lelkipásztornak alkalma van velük találkozni.

S miután éppen ezek azok, akik a templomot is elkerülik, akik az igehirdetés áldásaiban sohasem részesülhetnek, akik az Igén keresztül üzenetet és indíttatást nem kaphatnak, így nincs más út, mint értük is égő, szenvedő és tusakodó telkével utánuk kell mennie, mint eltévelyiedö s az any as zen te gy há z, valamint az örökkévalóság számára veszni induló lelkűknek, bárányoknak.

így érkezünk meg azután előadásunk második tételéhez, a lelkigondozáshoz, ami nem egyéb már, mint a háborús idők cura pastoralisa. Ezt azután önmagában is két tételre oszthatnánk, miután gyülekezetünk is kétféle elemből tevődik össze éspedig otthonlevőkből és távollevőkből, vagyis hadbavonultakból. Talán mondanom sem kell, hogy a lelkipásztor nem tehette le gondját azokról, akik a haza védelmére .odaszánva életüket, egy időre kiszakadtak a helyi gyülekezetből. Nem mondhatja azt, hogy a többi nem én rám, hanem a tábori lelkészre tartozik. A tábori lelkész, aki mint bajtárs úgyis osztozik katona híveivel azoknak jó és balsorsában, minden bizonnyal elkövet mindent az ő katonái lelki és erkölcsi gondozása tekintetében. De ez nem mentesíti a lelkipásztort attól, hogy ő most már egyáltalán ne törődjék harcbaindult egyháztagjával. Nemcsak azért, mert a mostani óriási arcvonal és a kevés számú protestáns tábori lelkész miatt tudomásunk szerint előfordul az, hogy hetekig nem látnak katonáink protestáns tábori lelkészt, hanem azért is, mert katonáink odakint nemcsak állandó életveszélyben vannak, hanem sokkal több lelki és erkölcsi veszélynek vannak kitéve, mint idehaza a rendes polgári életben. Nem is szólva a különböző szellemi áramlatokról, amelyek lelket romboló és méteíyező hatásainak szinte védtelenül lehetnek kitéve. Éppen ezért a lelkipásztor nemhogy elvethetné gondjukat, hanem fokozottabb mértékben kell reájuk gondolnia és érettük aggódnia, amit azután ki is keli mutatni, kifejezésre is kell juttatni. Ennek legelemibb módja a levélváltás. Vannak hadbavonult katonáink, akik maguk keresnek fel bennünket soraikkal, ezekkel természetesen könnyű felvenni a kapcsolatot, fenntartani és továbbfűzni azt, De egy jó részük, talán nagyobb részük az, akik a lelkipásztoruknak nem adnak életjelt magukról. Okát ennek távolról nem lehet megállapítani, de nagyon sokszor, amint magam is rájöttem, nem 'más az, mint szerénység és tartózkodás, esetleg szégyenkezés a primitiv irás és fogalmazás miatt. A lelkipásztornak nem lehet magára ölteni ilyen esetekben a talán sokszor jogos önérzetnek koturnusát, hanem pásztori alázattal és szeretettel kell megmutatnia aggodalmát veszélyek közt élő katonája iránt. Kimondhatatlan hatása és a jövőre is áldásosán kiható következménye lehet csak néhány sornyi pásztori levélnek is. Nem egy hazajött katona találta meg így