Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-02-07 / 6. szám
30. oldal. DUNÁNTOLÍ PROTESTÁNS LAP 1943 ennek tudata végig kíséri az embert. Akkor eredményes tanításunk, ha a növendékek lelkében felszakad lehetőleg minden órán: „engem is megváltott Krisztus“, vagy: „érzem, hogy üdvösségre választott ki az Úr!“ Ezzel adunk segítséget az újjászületéshez, megtéréshez. Ez a konfirmáció feladata. Ha egyszer megszűnt a hitetlensége, a kételkedése az Isten kijelentéseivel szemben, megszűnik lelkében Isten törvényének befogadásával szembeni titkos ellenállás. S ha a tanulás folyamán nemcsak hit- és erkölcstani tételeket „ismer“ meg, hanem a kátétanulás folyamán megítéltetik, megaláztatik, majd felemeltetik, megnyugszik, megvigasztalódik, ha biztatást, reménységet, örömet és boldogságot nyer, akkor személyes élménye alapján nélkülözhetetlen táplálék, mindenek felett való érték és tekintély lesz számára a kátén keresztül Istennek a Szentirásban foglalt tanítása. E csúcspont elérése után jó is befejezni az órát, énekkel, imádsággal. Nem lehet sablonos a módszer és feladat. Óra közben kiválthatunk tanítványaink leikéből Ígéretet, fogadalmat, vallomást. Önvizsgálattal hozzászoktatni gyermekeket a csendes percekre. Imádkoztatni nem szabad mindig, vagy gyakorta eggyel, mert akkor szereplési alkalom az imádkozás. Egy-egy nagyobb egység elvégzésével, ismételjünk, évente többször is. A konfirmációi záró vizsgát, amennyire református hitelveikkel megegyezik, külsőképpen is ünnepélyessé tenném. Nem idegenkedném, mint lelkészszenteléskor, az úrasztala körül párnára való letérdeléstől, kézrátételi megáldástól, főgondnok, vagy gondnok kézfogással való gyülekezeti tag felvételétől, Biblia, konfirmációi emléklap ajándékozástól, hogy a konfirmációi templomi ünnepély külsőségében is oly élményt váltson ki a gyermekből, amelyre mindig és életének minden körülménye között szent áhítattal és jóleső érzéssel gondol vissza. Emberi gyarlóságunknál, fogva a követelményeket teljes egészében betölteni nem tudjuk. Sokszor fáradságból, sok más egyéb bajból kifolyólag méltatlan munkatársai vagyunk Istenünknek. A katekhétának hívő embernek kell lennie. Kétségbeejtően szomorú és reménytelen eset, amikor hitetlen katekhéta akar az Isten létéről, gondviseléséről meggyőzni másokat. Az ifjú nagy kritikus, kétszínű játékot, vagy egyáltalában nem, vagy csak rövid ideig lehet űzni. Az ilyen katekhéta taníthat, ismereteket közölhet, de hívő életet nem építhet, mert a gyermek a képmutatást észrevéve bezárja előtte a lelkét. Jézust kell minden kátétanítónak mintául tekintenie. Nincs vallásunknak olyan titka, az isteni kijelentésnek oly elvont igazsága, melyet Jézus ne tudott volna és ne tudna ma is a legegyszerűbb műveltségű emberrel is megértetni, megláttatni. Soha meg nem szűnő imádsággal legyünk állandó összeköttetésben a legnagyobb konfirmálóval, Jézussal, s rajta keresztül az örökkévaló Istennel, akkor a konfirmációi előkészítés módszerei és feladatai magukban Jézus tanításaiban megadatnak. Együtt munkálkodjunk az Úr szőlőskertjében s ha egyszer ránk esteledik és ha kegyelmes lesz hozzánk az Isten, melyet szentül hiszünk, — egy lesz a jutalmunk, mint Isten szolgáinak és munkatársainak, Krisztusban vetett hit által a golgotái vércseppek ingyen kegyelméből — az örökélet. Forrásmunkák: Szentírás, több káté (Kis József; Tóth Ferenc, Apostol, Patay), Paróchiális kvtár IX. k. Liturgiái is kv. Heidelbergi Káté, Szele Miklós vezérkönyv, Dr. Kiss Tihamér László: A magyar Ref. Kátétanítás módszertana. Patay Lajos: Kálvin János valláspedagógiája. Csikesz emlékkönyv. Nagy Gyula. Szomorú tisztességtételen voltunk a múlt vasárnap Bakonyszentkirály községben: Nagy Gyula lelkésztestvérünk temetésén, akit élete tavaszán ragadott el közülünk a szomorú halál. 1910 november 9-én született Bakonyszentkirályon. Középiskoláit a pápai református kollégiumban végezte 1922-től 1930-ig, mindvégig jeles eredménnyel. Tehetsége és kitűnő képességei utat nyitottak volna előtte bármely pályára, ő azonban lelkészi hivatásra érezte magát elkötelezve. A pápai református főiskolán végezte theologiai tanulmányait, ugyancsak kitűnő eredménnyel. Az alatt a 12 esztendő alatt, míg intézetünk tanulója volt, dísze és büszkesége volt az iskolának. Azután külföldre ment: 1935—36-ban St. Andrewsben, a következő évben pedig a strassburgi egyetemen folytatta tanulmányait és képviselte fajtánkat olyan odaadó és lelkiismeretes munkával, mely becsületet szerzett neki messze idegenben és tisztességet a szülőknek, az iskolának és a nemzetnek, akik nevelték. Tanulmányútjai után 1937—38-ban Csurgón volt segédlelkész, majd 41 napig szülőfalujában is, de akkor már kinyújtotta érte kezét a sorvasztó betegség. A lélek és a munka embere volt. Kollégiumi pályafutása alatt mint kitűnő tornász, zeneértő, gyorsíró, irodalmár, theologus és jóbarát, mindig társai élén állott. Elnöke volt a Gyorsíró Körnek, a Kántusnak, a Főiskolai Képzőtársaságnak, titkára a Tóth Ferenc Körnek, volt főiskolai szénior, stb. és ezekben az ifjúsági egyesületekben nemcsak mint vezető, hanem mindig mint példaadó munkás is elöljárt, amit mutat az a sok pályadíj és kitüntetés, amit az évzáró vizsgákon neki átnyújtottak. Az az óriási munka, amit állandóan végzett és az a mindenkor emelkedett és vidám lelkűiét, amellyel végezte, tette azt, hogy tanulótársai és tanárai egyformán szerettek. Mi, akik közelebb állunk hozzá, azt gondoljuk, hogy egyébként erős szervezete éppen a megfeszített munka miatt nem tudott elientállni a gyilkos kórnak. És élete vége felé, mikor napjai már meg voltak számlálva, mégis gyakran panaszkodott édesapjának, hogy az élet elmúlásával meg tud barátkozni, csak azt fájtalja, hogy még nem dolgozott semmit. Mi, akik fájó szívvel tesszük le az emlékezés koszorúját havas sírhantjára, úgy érezzük, hogy ő ez alatt a 32 év alatt, míg élt, többet dolgozott, mint mások egy hosszú életen át. A többlet abban a példamutatásban van, amit ő egész életében a kötelesség és a hivatás lelkes teljesítése terén elénk állított. Ha minden diák ezzel a munkakedvvel és kötelességérzettel végzi napi munkáját és minden felnőtt azzal a lelkesedéssel és hivatásérzettel járja pályafutását, ahogy ő elindult, akkor ez a nemzet nagy és fiai boldogok lesznek. Temetése január 31-én volt Bakonyszentkirályon. A temetési istentiszteletet Ólé Sándor főiskolai gondnok végezte, a temetői szertartást pedig Lampért Lajos rédei lelkipásztor. A temetésen a gyülekezet leánykara énekelt. A főiskolai kántus, mely most nem tudott résztvenni a gyásszertartáson, a tavasz folyamán külön emlékünnepélyen fogja elhelyezni koszorúját sírjára. G. S. — Külföldi tanulmányút. Csajági Dezső székesfehérvári segédlelkész Finnországba utazott hét hónapi tanulmányútra. Csajági még theologus korában Pápán tanfolyamot nyitott a finn-nyelvet tanulók számára. (Vége.)
