Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)
1943-10-24 / 43. szám
222. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1943. racionalista és liberális theológia egészen elfeledtette, hogy nekünk lelkipásztoroknak semmi privilégiumunk, magasabbrendűségünk a hívekkel szemben az Úr előtt. Csak a felelősségünk több és a velünk szemben támasztott kívánalom nagyobgb. Közöttünk az az első és az a nagy, aki jobban tud szolgálni, miként »az embernek fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ö szolgáljon és adja az Ő életét váltságul sokakért«. A Lelkipásztor éppenolyan rendű egyháztag, mint bá'-ki más. A szőlőtőkén olyan szőlő vessző, mint a többi. Isten felől nézve, a mi szép hivatásunkat: nem képviselői, hanem szolgái vagyunk. A szószéken, az Úr asztalánál, a betegágy, vagy a koporsó mellett nem Isten képviseletében jelenünk meg és szólunk, hanem az Ö szolgálatában és szolgálatunkat Isten a Szentlélek által felhasználja lelkek elindítására és megtérésére, sebek gyógyítására és Krisztus dicsőségére. Mégis sajnos a mi egyházi életünkbe is beszivárgott más evangéliumellenes tannal együtt a lelkipásztor gyülekezetfelettisége s ezzel elválaszthatatlanul különbségtétel a lelkipásztor hivatalos ténykedése és magánélete között. Ez a megkülönböztetés és kettősség kálvinizmus-ellenes, mert evangéliumellenes és mint ilyen, egyházi életünk megromlásának elsőrendű kórokozója. A református lelkipásztor akkor méltó erre a nevezetre, ha nemcsak mint liturgus, homiléta, katecÜéta és lelkigondozó, hanem mint magánember is Krisztus szolgája. Valóban csak úgy lehet az Ige bizonyságtevő hirdetője, bölcs és igaz kormányzó, minden rendű és rangú híveknek jó pásztora, ha Krisztus állapítja meg felőle: ho pistos ma, ho martys ma. Ezért kell naponként alázatos és komoly önvizsgálatot tartanunk és odaállanunk bünbánattal Megváltónk keresztje alá. Bűn volna azzal mentegetni magunkat: »Én is csak ember vagyok«. »A test és lélek kateegóriájában élek«. Csakis ha az emberhalásszá magasztosult halász önmegismerésével roskadunk lábai elé: »bűnös ember vagyok én Uram«, kapjuk meg az elhívást megbízással egyben: Jer és kövess engem... Őrizd, legeltesd az én báránvkáimat. Mindezeken felül még egy pásztori üzenete is van hozzánk ennek a bibliai képnek. A szőlővesszőnek addig van értelme, míg a szőlőtőkén marad, belőle táplálkozik és gyümölcsöt terem. Csak addig értelmes és tisztességes dolog lelkipásztori tisztet betölteni, presbiteri vagy bármilyen missziói szolgálatot vállalni, magunkat református keresztyéneknek nevezni, míg élő közösségben vagyunk Krisztussal és gyümölcseinkről ismerik meg Őt. Ezért naponként fel kellene tennüpk Káténk kérdését: miért hívnak engem keresztyénnek? S púért vagyok református lelkipásztor? Ha az a feleletünk, azért »hogy nevéről én is vallomást tegyek, magamat élő hálaáldozatul neki adjam s a bűn és ördög ellen az életben szabad lelkiismerettel harcoljak és azután őyele együtt örökké uralkodjam«, megerősít és megbíztat: jól vagyon jó és hű szolgám. Bibliai képünk szerint a megvesztegethetetlen és megtéveszthetetlen bölcs szőlőműves, a féltőn szerető Isten minden szőlővesszőt, mely a Krisztusban gyümölcsöt nem terem, lemetsz, mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen. Milyen nyomorult és hitvány a szőlőtőről lemetszett venyige — még a neve is más, már nem szőlővessző — nem öleli körül féltő gondossággal a munkás két keze és pem simogatja szeretettel a gazda tekintete, nem jó azután már semmire, sorsa tüzrevettetés. Ilyen nyomorult, tűzrevaló minden terméketlen élet, legyen lelkipásztor vagy presbiter, vasárnapi iskolai vezető, y^gy akárminémű tagja az anyaszentegyháznak. Isten nem nézheti az improduktív életeket: »Miért foglalja a földet itt hiába?« Minden szőlővesszőt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ha majd nagyon fáj a szíved a magad és mások bűne miatt, ha elönti lelkedet a fájdalom árja és kicsordul szemedből a bánat könnye, ha térdepelve imádkozol a hitvesed vagy a gyermeked betegágya meilett, ha elmegy, akit szeretsz és nem jön vissza, akit vársz, ha dolgozó szobád ajtaját bezárva zokogod: »Én Istenem, én Istenem^ miért hagytál el engemet?« Mindig arra gondolj, hogy a szőlőműves tisztogat téged, szőlővessző testvér, hogy még több gyümölcsöt teremj. Azért ne zúgolódj a szenvedések és megpróbáltatások között, állj rendületlen a viharban, maradj meg mindvégig az igaz hitben és teremd meg a Lélek gyümölcseit (Gál. 5:22). Soha ne feledd el: mi nála nélkül semmit sem cselekedhetünk, Vele és Általa mindenen diadalmaskodunk. Krisztus a király, mi a szolgák! Krisztus a pásztor, mi a juhai! Krisztus a Megváltó, mi a megváltottak! Övé a kereszt, miénk a korona! Ezeket beszéltem néktek, hogy legyen hitetek Istenben és teremjetek sok gyümölcsöt az Ő dicsőségére a Jézus Krisztus által. Ámen. Pár szó az egyházi adók kezeléséről és beszedéséről. Köztudomás szerint legtöbb egyházközségünk szívesen adná az előírt egyházi és iskolai adókat községi együttes kezelésbe. Nyilvánvaló dolog ugyanis, hogy azok beszedésének ez a legsímább és legbiztosaibb módja. Még az esetleg szükségessé váló végrehajtás nyomában járó ellenszenv sem irányul így az egyház ellen. Sajnos azonban a most érvényes kormányrendelkezések csak kevés egyházközségre nézve teszik lehetővé adóiknak együttes kezelésbe adását. A M. kir. Pénzügyminiszter urat — az egyházmegyék és egyházkerületek sürgetéseire is hivatkozva — hiába kéri az egyetemes konvent évről-iévre tüzetesen megindokolt felterjesztéseiben, hogy legyen tekintettel az egyre fokozódó gazdasági nehézségekre, tanúsítson ebben a kérdésben engedékenyebb magatartást és engedélyezze az eddig megállapítottnál magasabb százalékú egyházi adóknak együttes kezelésbe adását is. Ezt a kérelmet a pénzügyminiszter úr nem volt hajlandó teljesíteni. (L. a 393—1943. sz. konventi jegyzőkönyvi pontot.) A református egyház tehát továbbra is kénytelen fenntartani ez engedély megadására vonatkozó igénylését. Bízik benne, hogy kérelme mégis csak meghallgatásra talál. Hiszen annak teljesítése nem jelent hátrányt az államháztartásra nézve, mert az állam a neki szükséges különféle adókat minden körülmények között bevételezi. Kénytelen az egyház is követni az állam példáját ezen az úton. Neki is be kell szednie az előírt adókat, melyek bevételezése nélkül nem rendelkeznék fedezettel, sem egyházi természetű szükségleteinek, sem pedig az államnak segítő iskolafenntartási kiadásainak biztosítására. Be kell szednie az adókat azért is, hogy eleget tehessen az állammal szemben őt ma szintén fokozott mértékben terhelő adófizetési kötelezettségeinek. Ne feledjük, — az állam közegei nem is engedik feledni — hogy a legtöbb községben ott van a református egyház a legtöbb adót fizetők sorában, akárhány esetben az első helyen. Az egyházközség pénztárába befolyó egyházi és iskolai adók jelentékeny részét állami, és egyéb adókra kell kifizetni, ami azt jelenti, hogy nem együttes adókezelés
