Dunántúli Protestáns Lap, 1943 (54. évfolyam, 1-52. szám)

1943-07-18 / 29. szám

Öívennegyedik évfolyam.

29. szám.

Pápa, 1943 július 18

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

______________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ____________________________

" ----------*------- FŐSZERKESZTŐ: GYŐRY ELEMÉR PÜSPÖK -----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FAISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR „ PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK 1NTÉZENDÖK

Küldjétek fát, hogy faraghassunk nyilakat.

A pápai m. kir. állami tanítóképző-intézet 1942— 1943. isko’ai évben végzett növendékei példás bizonyfságot tettek felekezeti és nemzeti öntudatukról. A júniusi vallástani képesítő-vizsga után megkérték dr. Benedek Sándor theol. professzort, mint a vallástani képesítő-vizsga elnökét és vallásoktató lelkészüket^ hogy maradjanak velük rövid félórára a teremben. Arcukon komoly áhítat ült, szemükben az ifjúság tüze égett. Az egyik növendék felolvasta az I. Korinthusi levél 13. részének 1 —13. versét és ahhoz rövid magyarázatot fűzött. »Kisebbségben «ékünk öt éven át ebben az intézetben, — mondotta — de a legnagyobb hatalom, Krisztus megváltó szeretete, erőt adott ahhoz, hogy megmaradjunk jó reformátusoknak és öntudatos magyaroknak. Ezt a szereteket visszük ki magunkkal az életbe, ezzel akarjuk szolgálni egyházunkat és fajtánkat egy életen át.« — Egy másik növendék Ady »Négy-öt magyar összehajol« c. versét szavalta, a harmadik egy Petőfi-verset adott elő. A negyedik egy alapító okiratot olvasott fel, melyet itt majdnem egész terjedelmében közlünk:

»Négy-öt magyar összehajol. (Alapítvány.) I. 1. A magyarság ébredése, ocsudása fokozott követelményeket támaszt, különösen velünk, református magyarokkal szemben. Egyházunk és az új magyar élet állandóan hívja építőit. Ezt a hívást mi meghallottuk és iezért cselekedtünk. Tettük ezt pedig azért, hogy az a tűz, ami bennünk ég, ki ne aludjék, hanem fáklyája legyen az új egyházi és magyar életnek. Tehát nem a hiúság, a hivalkodás késztet bennünket erre, hanem a magyar élniakarás. Határozatunk a következő: 11. 1. Öten összeadtunk 50 P-t. Jelenlegi alaptőke tehát 50, azaz Ötven pengő. 2. Ebhez minden évben egyénenként •20 P-t (öt pengős negyedévi részletekben), aza;Z összesen 100 P-t csatolunk. Ezt öt évig folytatjuk, az utolsó befizetés határideje 1948 június 1. 3. Amennyiben a fent meghatározott összegen felül és megállapított i dőn túl étkezik pénz tőlünk, az is a tökéhez csatolandó. 4. Minden iskolai év végén 20 P kiosztható az alapítvány tőkéjéből egy, esetleg két részletben.

5. Jutalmaztassák a legkiválóbb református növendék, aki mind vallásához, mind magyarságához hű és életével tesz róla bizonyságot az intézetben s egykor kint az életben. Aki példa tud lenni és nem saját magát helyezi előtérbe, hanem hitünknek és fajtánknak önzetlen harcosa. A népi-írókról és a megújuló nemzeti eszméről propaganda-előadásokat tart. A SDG tagjait mind szellemileg, mind erkölcsileg egységbe tömöríteni igyekszik. Ez a kis jutalom nem ellenérték, Iranern csak elismerés, buzdítás akar lenni, csak összekötő kapocs, ölelkezés a szeretetben, hogy érezzük és tapasztaljuk, hogy a jövőért küzdő magyar élet számontartja hű gyermekeit, akik református hitüket és magyarságukat életükkel vallják és hordozzák, akik tudnak cselekedni. A jutalmazott így természetesen érezze erkölcsi kötelességének a SDG-val való kapcsolatok fenntartását és tőle telhető támogatását. Ezt elvárjuk. (A II. 6—8. pontok rendelkeznek arról, hogy ki dönt a jutalmazás kérdésében.) 9. A betétet/az alapítvány összeget a m. kir. áll. postatakarékpénztárba helyezzük, a mindenkori vallásoktató lelkész nevére. 10. Minden év első SDG gyűlésén a vallásoktató lelkész az alapítvány szellemét ismertesse ás hívja fel a figyelmet ebben a szellemben való önzetlen munkálkodásra.

11. Minden tanév utolsó SDG gyűlésén hirdettessék ki a jutalmazott (jutalmazottakj legyén és az intézet közös évzáró ünnepélyén adassák ki a jutalomdíj. 12. Ezen alapítványt az alapítók közös elhatározással kiegészíthetik, vagyis kiegészíthetjük. III. »Némely pedig a jő földbe esék, és gyümölcsöt terme, némely száz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig harminc annyit«. (M.áté 13:8.) Ebben a meggyőződésünkben és reményünkben tettük ezt öten: Pápán, 1943 június 1-én. Csapiár István, Narancsik Imre, Péntek Sándor, Somogyi Tibor, Takács Lajos.«

Kettős tanulságot kell levonnunk a fenti alapítványból. Az első: tévednek azok, akik csak vádolni tudják a mai ifjúságot és azt állítják, hogy az újabb nemzedék alszik és nincs köztük ébredés. Igenis van ébredés ! Mégpedig lelki ébredés. Sokszor talán szélsőséges a mai ifjúság, talán nem találja meg mindig a helyes utat, de sok benne a hit, a jövő építésének akarása, csak vezetni kell, csak szeretettel kell közeledni hozzá; az evangéliomot kell neki adni. Ha a mai ifjúság eltéveszti életét, mely irányszabója lesz egy új korszaknak, akkor Isten első sorban minket von felelősségre, akik elzárkóztunk az ifjúságtól és megnemértés kínai falát segítettük az egymást váltó két generáció közé emelni. Tudjuk mindannyian, hogy egyházi, társadalmi és nemzeti életünkben az ifjúság új alapokat akar lerakni. Mi tanítsuk meg az utánunk jövőket, hogy ez az új alap csak á régi, az «egyetlen, az igaz lehet: Krisztus.

A másik tanulság is vád ellenünk. Maga az ifjúság mozdult meg, hogy segítse azokat, akik az egyik legszentebb, de egyben a magyar társadalomban egyik! legkevésbbé értékelt és megbecsült hivatást vállalják. Ma, a nagy tanítóhiány idején megtanultuk — sokszor a saját nyugalmunk feláldozásával —, hogy mit jelent a nevelő az egyház és nemzet életében. És mit tettünk mi a tanítóhiány leküzdése érdekében? Nagyon keveset. Majdnem semmit. Pedig ha nem lesznek egyházunknak — éppen az elkövetkező válságos években vagy évtizedekben — hívő, áldozatos