Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-03-01 / 9. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 9. szám. Pápa, 1942 március 1 DjjpWín DBOTmiíjjjj yp A DUNÍ Főt. és mélt. Medgyasszay Vince püspök úrnak ITALOS KÖZLÖNYE _________ Helyben. l—^ZZZZZZZZZIZZZZír PELELÖS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOSTHÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAAtÁClÓK INTÉZENDÖK Református keresztyén nevünk. Részlet Németh Lajos lelkipásztornak, a mezöföldi ref. egyházmegye lelkészértekezletén tartott felolvasásából. Rendkívüli fontossága van annak, hogy felébreszszük és ébrentartsuk híveinkben a református keresztyén öntudatot. Éhez peciig szerény véleményem szerint elengedhetetlenül szükséges, hogy minden gyülekezetünk minden tagja tisztában legyen a mi református keresztyén nevünk értelmével. Általában^ mint minden név, a mi nevünk is a megkülönböztetés eszköze, de fel lehet használni, mint minden nevet, a mi nevünket is, a mi kötelességeink és elkötelezettségeink felelevenítésére. Református keresztyénségünk kihangsúlyozásának épen ezért kétirányúnak kell lenni. Ki kell hangsúlyoznunk református keresztyénségünket kifelé és elsősorban a rom. katholicizmiis felé. de hangsúlyoznunk kell, hogy kik vagyunk, önmagunk felé is, abból a szempontból, hogy mire kötelez bennünket a mi nevünk!? Úgy érzem, mindkét szempont megköveteli a visszatekintést a múltra, arra, hogy honnét lett ez a nevünk. Érdekes és értékes fejtegetést közöl erre nézve a volt jugoszláviai Magvető 1940. évfolyamának 10. száma »Honnan van keresztyén nevünk« címmel. A leírás szerint a keresztyének a Szentírásban rendszerint, mint tanítványok, atyafiak, szentek, hívők, rnenynyei elhívás részesei említtetnek. Az Ap. Csel. Illőben olvassuk, hogy a »tanítványokat először Antiochiában nevezték keresztyéneknek«, krisztianoi-nak, azaz Krisztuséinak. Ez az elnevezés azonban nem tőlük, hanem a pogányoktól eredt, akik között éltek, Ezenkívül még két ízben találkozunk a Szentírásban a keresztyén szóval, egyszer akkor, amikor Agrippa király azt mondja gúnyosan Pál apostolnak: »Majdnem ráveszesz engem is, hogy keresztyénné legyek« (Ap. Csel. 26:28), és még Péter I. levele 4-H6-ben. Ez a ritka használat arra mutat, hogy a keresztyén szó nem volt közismert. Egyházi atyák közül Ignatius használja egyedül. Pogány írók azonban többször használják. Plinius nevű helytartó a császárhoz küldött jelentésében kétszer írja. Használja a szót Tacitus Néró császár üldözésével kapcsolatban. Figyelemreméltó ténynek mondja ez a fejtegetés, — és itt utal a Sinai kódexre, — hogy a csipkelődésre, gúnyorosságra hajlamos görögök elferdítették a szó eredeti formáját és a keresztyéneket nem krisztianoi-nak, hanem chréstianoi-nak, azaz magyarul hasznavehetőknek, rendeseknek nevezték. Lelkészértekezleti elnök urunk idevonatkozó megjegyzése szerint ebből a gúnynévből adódhatott a szláv népek apostolai által használt kresztyán kifejezés, amelyikből viszont a nii őseink a keresztyén szót alkothatták, mint az ugyancsak szláv brázda szóból a barázda magyar kifejezést. Mindezekből bizonyos, hogy a keresztyén név nem a kereszt szóból származik, mint ahogy azt a katolicizmus hangoztatja, hanem abból, hogy akiket gúnyosan chréstianoi-nak neveztek, bátran vallották, még a halállal szembenézve is, hogy ők a Krisztuséi. Hogy mennyire nem elképzelhetetlen a keresztvén név gúnyos használata, elég arra gondolnunk, hogy az őskeresztyén egyház tagjai mennyivel különb életet éltek, mint a körülöttük élő pogányok és minden üldöztetés ellenére is szaporodott a számuk. A gúny eszközéhez az arra hajlamos emberek akkor szoktak folyamodni, amikor minden más eszköz hiábavalónak bizonyul. Könnyen feltehető, hogy a pogány görög nép is akkor folyamodott a gúnyolódáshoz, amikor egyéb eszközei erőteleneknek bizonyultak a keresztyénekkel szemben, nemcsak azért, mert a ke esztvének száma nem fogyott az üldöztetések arányában, sőt növekedett, hanem mindenekfeíett azért, mert a keresztyénség erkölcsi fölényét kénytelen volt elismerni azzal, hogy ezt az erkölcsi fölényt sohasem hozhatja be. Rá kell mutatnunk arra, hogy mi református keresztyének bárhogyan neveztük is magunkat az idők folyamán, akár a mi nagy reformátorunk nevéről, akár a mi hitvallásos könyveinkkel kapcsolatban, nemcsak i hogy nem tagadtuk a mi keresztyénségünket, de minden külön hangoztatás nélkül is és mindenkor tudatában voltunk annak, hogy a református keresztyénség a tisztább és evangéliomibb keresztyénség. Éppen ezért lett a lehető legtalálóbb elnevezésünk a református keresztyén név. Ez az a név, amelyik maradék nélkül kifejezi, kifelé és önmagunk felé hangoztatva egyaránt, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kiknek kell lennünk. Hosszú ideig nem kellett azt hangoztatnunk, hogy keresztyének vagyunk, mert a reformáció minden gyermeke számára és mindazok számára, akik elfogulatlan szemmel tekintettek a reformáció által hozott új és ugyanakkor örök evangéliomi életfelfogásra és ennek a nyomán jelentkező evangéliomihb, tisztább, krisztusibb életre, épen olyan nyilvánvaló volt a mi keresztyénségünk, mint amilyen nyilvánvaló volt az apostoli korban, hogy a keresztyénség egészen más, mint a judaizmus. Később azonban, amilyen mértékben egyre erőtelenebbá vált ez a reformáció idején minden hangoztatás nélkül is meglévő öntudatos keresztyénség, vagy keresztyéni öntudat, olyan mértékben lett szükségessé annak valami módon való kifejezése az idők folyamán. A szükséget csak növelte a reformáció több irányra való szakadása. A különbségtétel végett is szükségünk volt olyan névre, amelyik megkülönböztet minket nemcsak a római, de az evangélikus kérész-
