Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-12-27 / 52. szám
1942. DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP 263. oldal. hozzászólások, lesznek problémák, lesz tűz, lelkesedés, akarás, tettrekészség, érdeklődés, egyszóval lesz élet! Próbáljuk meg így! Ne módszerrel! Ne egyesületesdivel! Ne az legyen a fontos, hogy a tisztikart mindenekelőtt megválasszuk, — ez ráér később, amikor a lelkileg összeforrott közösség maga termeli ki vezetőit, — hanem a barátságot keressük, a lelki közösséget! így .próbáljuk a munkát: lélektől-lélekig. Ilyen lelki fronttal indulhatunk győzelem reménységében a nagy küzdelembe, mely a magyar ifjúságra vár egyháza és nemzete új életéért! De hogy így érintkezhessünk az ifjúsággal, hogy ilyen lelki harmónia alakulhasson ki közöttünk, ahhoz elsősorban nekünk kell megváltoznunk. Nekünk kell megállnunk Isten előtt és leszámolnunk minden emberi gőgünkkel, minden nagyravágyásunkkal, mert ez a munka mindenek előtt nagy alázatot követel és nagy szeretetet. Ezt a munkát csak az tudja folytatni, akiben ott lángol a szeretet a felelősségtudat egyházáért, fajtájáért, a magyar ifjúságért! Akinek fáj, hogy református tanoncok, munkásifjak egyedül, Krisztus nélkül nőnek fel a városok perifériáin, ahol bűn és kisértés bujkál a düledező házfalak között. Ezt a munkát csak az végezheti, akinek nem a kényelem, az egyéni érdek az első, akinek van türelme és ereje, hite és szeretete az újrakezdéshez, a csalódások elviseléséhez, aki tud hinni és bízni Isten megsegítő és megáldó kegyelmébe, mely mindig és minden jól végzett munkára kimondja a jóváhagyó Igen-t és megadja az áldást. Nagy és nehéz ez a harc! De nem lehet feladnunk, nem lehet abbahagynunk, nem lehetünk a meghátrálás emberei, mert a magyar ifjúság vár bennünket, a magyar ifjúság tele van tetterővel; ez az ifjúság nem konok és nem megátalkodott, nem megfellebbezhetetlenül hitetlen és erkölcstelen; és azért, mert két kézzel dolgozik1 a mindennapi kenyérért, még nem hazafiatlan, azért, hogy felnyög és felszisszen néha a szociális igazságtalanságok és egyenlőtlenségek töviseinek szúrására, még nem kommunista! Ez az ifjúság szereti hazáját, szereti egyházát és hogy még jobban szerresse és érte áldozni és dolgozni is akarjon és tudjon, ez a mi feladatunk! Menjünk érte és szeressük ezt az ifjúságot, mert a mienk, mert magyar és mert Krisztus ránk bízta és tőlünk kéri majd egyszer számon! Kaposvár Szabó Sándor. s-lelkész. Barcsi József sírjánál. Mint a pápai főiskola ez idei igazgatójának és mint gimnáziumi éveim alatt az itt nyugovó b. e. tanárunk hálás tanítványának jutott a szomorú, de megtisztelő feladat, hogy az iskola és a volt tanítványok nevében búcsúzzam a szeretett kartárstól és a hűséges, melegszívű tanártól. Egy kedves tanárom szokta mondani, hogy a tanárembernek eszményekért lelkesedő, magas célokért hevülő embernek kell lennie, mert csak úgy tudja nagy és fontos munkáját eredményesen elvégezni. A tanár mindig eszmény is az ifjúság előtt, élete a legnagyobb tanítás, d alán a leckeórákon nem tud oly hatással lenni a diákokra, mint egész élete irányával, jelleme mindennapi megnyilvánulásával. Bizonyságot teszek, hogy Barcsi József eszményekért lelkesülő tanár volt. Az ő életében megvalósult az, amit korunk egyik híres neveléstani írója úgy fogalmazott meg, hogy a nevelés akkor éri el célját, ha tud olyan valamit adni az embernek, „amit szenvedéllyel képes szeretni. Barcsi József szenvedéllyel szerette tantárgyait, a természetrajz különféle ágait, elsősorban a növénytant. Tudományáért tudott áldozni időt, pénzt, fáradságot. Szakkönyvtárában csaknem teljes gyűjteménye volt azoknak a könyveknek, melyek kedvenc kérdéseivel foglalkoztak. Drága, ritka könyvek húzódtak meg a könyvpolcokon. Belemerült a természet titkainak búvárlásába. A körülötte levő világ kevésbbé érdekelte. De azért szemét nyitva tartotta. A természettudomány módszerei megtanították őt az éles megfigyelésre. A könyveken és a górcsövön kívül sokat tanult nagyszabású tanulmányútjain. Egyiptomból és Olaszországból sokoldalú, gazdag ismeretekkel tért vissza iskolánkba. Még nyugdíjas korában is komoly tudományos kérdésekkel foglalkozott, mert a jó tanár is holtig tanul, mint a jó pap. Irodalmilag is dolgozott. Egyik pályaművét a M.agyar Tudományos Akadémia dicsérettel tüntette ki. Dolgozatai nagyrészt kéziratban maradtak, de ő .a költőnek adott igazat: »Ha későn, ha csonkán, ha senkinek, írjad« (Arany). Nagy kedvvel és élvezettel magyarázott. Lépést igyekezett tartani a tudománnyal, legalább a saját területén. Nem pocsolyák áporodott italával, hanem a tudomány élő, folyton friss, kristálytiszta, üdítő vizével itatta tanítványait. Isten megáldotta azzal, hogy keze alól kiváló természetrajztudósok és bányászok kerültek ki, akik büszkeségei lettek főiskolánknak és munkásságukat országos viszonylatban is nagyra értékelik. ' Az iskolát nagyon szerette, — gyűjteményeit fáradhatatlanul gyarapította, rendezte és leírta. Tudta, hogy a gyűjtemény katalógus nélkül olyan, mint az ország útak nélkül. Készséggel állt rendelkezésre az iskola érdekeinek szolgálatában. Alapos tanulmányban rajzolta meg a tanszéken elődje, Vályi Ferenc pályáját és egyéniségét, amikor iskolánk felemelő ünnepség keretében ülte meg a kiváló tanár születése 100-ik évfordulóját. Mint kartárs szíves volt mindenkivel szemben. Jó barát volt, akire lehetett számítani. Nehéz helyzetekben, népszerűtlennek látszó ügyek képviseletében férfias nyíltsággal mert mindenkor állast foglalni. Az volt az érzésünk, hogy azoknak a vitéz, nemességszerző elődöknek a leszármazottjaként állt fel megvívni az eszmeharcot, akik valamikor atyai ágon Rákóczy György seregében, anyai ágon a Kossuth honvédek között ontották vérüket a haza üdvére. Végső titka életének, hogy hívő ember volt. Az iskola tanárainak anyakönyvébe beírt önéletrajzi feljegyzéseit ezzel a mondattal végzi: »mindazt amit tettem, nem én tettem, hanem tette az Űr, aki megtártott és soha el nem hagyott«. Boldogító és örvendező vallomás egy hosszú élet végén! Köszönjük Istennek, hogy őt ide rendelte. Fáj tőle búcsúznunk, de vigasztal a tudat, hogy élete nem hiábavaló volt. Szeretett kartársunk, kedves tanárunk Isten Veled. A viszontlátásra! Dr. PongráCz József. — A maroshegyi református imaházépítésre a hadügyminisztérium, a tábori püspökség javaslatára 4000 P-t adományozott.
