Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-10-18 / 42. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 42. szám. Pápa, 1942 október 18------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ:: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL ÓISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK Erdélyi gyermekek dunántúli gyülekezeteinkben. Gróf Bethlen Béla dr., Szolnok-Doboka vármegye főispánja, ref. egyházmegyei gondnok megkeresést intézett hozzám, melyben jelentette, hogy a négy egyházkerületben 360 olyan, jórészben eloláhosodott szórványgyermek nyári elhelyezését tervezi, kik az î Q41 — 42. tanévben a vármegye magyar iskoláiba jártak ugyan, de félő, hogy ha szülőföldjükre visszatérnek, az oláh környezetben ismét csak elfelejtik a magyar szót, elvesztik a beléjük csepegtetett magyar érzést. Tájékoztatott arról a mi dunántúli szerény viszonyaink szerint js hihetetlen nyomorúságról, mit otthonukban ezeknek a gyermekeknek elszenvedniük kell, s arra kért, hogy amennyiben lehetséges, hassak oda, hogy egyházkerületünkben 90 ilyen gyermek1 megértő és jószívű családoknál elhelyezhető legyen. É megkeresésre körlevélben fordultam egyházközségeinkhez. A körlevél eredménye az lett, hogy a kitűzött határidőig az esperesi hivatalok útján 369 erdélyi gyermek nyári fogadására és ellátására történt jelentkezés. A kitűzött határidőn túl, a vonatkozó értesítésnek a dési tanfelügyelőséghez lett elküldése után még több egyházközség számos gyermek befogadására jelentkezett. A későn jelentkezőknek e helyen megköszönöm a szíves és szeretetteljes jóindulatot és kérem,, hogy a kívánt gyermek elmaradását ne vegyék mellőzésnek. A jelentkezők nagy számát közöltem illetékes helyen azzal a kéréssel, hogy ott válasszák ki azt a 90 helyet, ahová szórványgyermek küldhető. Értesítésemre az a meglepő válasz érkezett, hogy mind a 369 bejelentett helyet igénybe veszik, mert a négy egyházkerületben üdültetésre váró gyermekek száma ^00-ra emelkedett, Erre Fazekas Mihály püspöki titkár úr, eléggé alig értékelhető, fáradságos és a legapróbb részletekre is kiterjedő gondos nagy munkával elkészítette a helyreszállítás pontos tervezetét Budapesttől az elfogadó családokig, mely, hála az esperes urak által felkért lelkész és tanító testvéreink fáradságos és nehézséget nem ismerő buzgóságának, minden nagyobb zökkenő nélkül keresztül is vitetett. A gyermekek augusztus hó végén tértek vissza szülőfő ldiükre. Szinte a tündérmesék birodalmába repül a lelkem, mikor a nyaraltatásról és annak eredményéről hozzámküldött jelentéseket meghatott lélekkel és könnyes szemmel olvasom. Valami csodálatos fényességgel nyi- Hk meg előttem azon dunántúli »szegény-gazdagok« lelki világa, kik e félig elesett, kiéhezett, koldusrongyokba burkolt kis vendégeket házukba "és szívükbe fogadták. Már maga a megérkezés. Mikor megérkeztek Budapestre »fáradtan, lerongyolódva és erőtlenül ... Egy-egy bekötött zsákban a legtöbbjénél alig volt más, mint néhány zöld uborka és egy darab kukoricakenyér«. Azután a főváros szíves vendégszeretete: az a tormásvirsli-lakomal Az államrendőrség figyelmes segítsége. Az az ismeretlen úri ember, aki a gyermekek egy csoportjára várakozó igazgató-tanítónak levélkét adott át, azután sietve eltávozott, — de a levélből egy 100 pengős került elő ezzel a felirattal: »a gyermekeknek«. Két pár új cipő került ebből két mezítlábas szegény gyermeknek. A jelzett állomásokon ott vártak a 'fogadó szülék. Mert bizony azok voltak, azokká lettek. Ha véletlenül egy gyermekért elkésett, vagy nem jött meg a jelentkező: mindjárt találkozott helyette másik. Majd a visszautazás Erdélybe: a nyaraltatás teljes sikerének hűséges pillanatnyi felvétele. Azok a nekigömbölyödött arcocskák, csinos ruhák, új cipők, utikészségek, az a piros huszársapkás fiú, ki itt tanult meg magyarul imádkozni, — mindenekfelett pedig a válás fájdalmától könnyben úszó szemek, sírásra görbült ajkak, meleg, a viszontlátás reményét is kifejező búcsúszavak a gyermekek részéről is, az eltartók részéről is. Mántha a tündérmesék koldusgyermekei királyfiakká változtak volna át. Szinte az érthetet]enségig meglepő, hogy még azok is, akik a maguk családjában »a gyermékiszony legsötétebb tragédiájában élnek, mennyi gyöngédséggel és szeretettel tudják körülvenni és gondozni a rájuk nézve idegen gyermekeket«. Bizony igaz, hogy: »ez a nyaraltatás nagy áldás volt a gyermekekre, szüleikre és a vendéglátókra egyaránt« és nem 'ábránd, hogy »Erdély hívó szavát a jövőben is meghallja Dunántúl és testvérként siet segíteni azokon, kik a nagy mélységből segítségért kiáltanak«. Néhány örökbefogadás is történt, több pedig folyamatban van. Mindebben pedig nyilvánvaló bizonyítékát láthatjuk Isten kegyelméből annak, hogy a mi dunántúli népünkben ősi jóság és szeretet van és a magyar szívet nem tudta elpusztítani semmiféle racionalizmus. Nagyon szépen és igazán is írja az örvendetes hazatérés alkalmával hozzámkiildött meleg köszönő levélben a főispán úr, hogy »ez a közös magyar akarattal és ezernyi református család áldozatkészségével végrehajtott jótékony cselekedet a két hónappal ezelőtt elcsigázott állapotban kiküldött és most testileglelkileg megerősödve és felfrissülve visszatért gyermekek szívét olyan egész életre szóló útravalóval töltötte meg, melyet onnan többé sem kitörölni, sem elveszteni nem lehet«. Ezzel kapcsolatban felveti a főispán úr egy újabb és a kölcsönösség alapján megoldott csere-myaraltatás gondolatát is. Adja Isten, hogy e szép terv valósággá változhassék. A jó cselekedet magában hordozza jutalmát. Legyen szabad mégis e helyen hálás köszönetét monda-M X ' ~ »mr1TQ Ţii) r FŐt éSmé,t Medsyasszay Vince püspök úrnak 11 Ö UÄi A DUNA Helyben TALOS KÖZLÖNYE ——————— .. .
