Dunántúli Protestáns Lap, 1942 (53. évfolyam, 1-52. szám)
1942-01-25 / 4. szám
Ötvenharmadik évfolyam. 4. szám. Pápa, 1942 január 25 FŐSZERKESZTŐ: MED;GYASSZäY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA 9 FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Jézus és a templom* Az Evangéliomnak a templommal kapcsolatos igéi alapján. Ebben a szomorú világban, amelyben velem együtt annyi lelkipásztor szíve mélyén a pusztába futott Illyés kiáltása ég: »Egyedül maradtam!« s Istennek égett szívvel mutogatja a puszta templomot; amelyben ezerek és ezerek szükségtelennek ítélik a templomot, s még magukat keresztyénnek tartó emberek is sokan vallják, hogy jó keresztyének ők templom nélkül is, — iebbeii a korban, amikor vallási ébredésre lelkesültek között is sok van olyan, aki magánházban vagy egyleti helyiségben tartott áhítatokat buzgón keresi, a templomot meg hanyagolja, sőt a velük haladó.., élükön dolgozó lelkipásztorok között nem egy van, aki napi áhítatot tart a családiában és tart itt, és tart ott. de héten végig nem nyitja be a templom ajtaját, — magamtól kérdezem: miért szeretem én annyira a templomot? Mert én szeretem a templomot. Különösen abból tudom ezt, hogy ha a feleségem, a fiaim, a leányaim nem jönnek velem köznap és vasárnap a templomba, az mindig szomorúsággal tölt el. Örömmel, ha ott vannak. Szeretem a templomot. Diákéveim sokkal szebbek lettek volna, ha akkor is mindennap járhattam volna a templomba. Sajnos, hogy még a theologián is csak a mindennapi munka helyén, a világ gondjait ki nem rekesztő, a világ gondolataitól, sőt diákelevenségtől, daltól, muzsikától sokszor hangos teremben tartottuk a mindennapi könyörgéseket, holott az Isten dicsőségére szentelt drága templom úgy várt bennünket üres keblére. Szeretem a templomot. A szülőfalum templomát, i a kákics it, melyben a dédapám, az édes apám, aztán én, utánam az öcsém prédikáltunk. Mikor elmentem diáknak, ez a hűséges, ez az oltalmazó templom minden nap várt engem haza s a boldog vakációk idején köznapokon és vasárnap délelőtt és délutánokon siettem szerető kebelére. Ha hazamehetek, most is sietek. Egyszer, — bepn voltam már az időben! — azt hittem, hogy nem látom többé: — az utolsó délutánon, mikor senki se látta, beóvakodtam az én templomomba s végig simogattam a karzatot, gyermek- s diákéveim cérnaszálvékpnvtól .tenorig változó hangod éneklésének helyét, a szószéket, melyben annyiszor könyörögtem s prédikáltam, a papná székjét, mely édesanyám! s a húgaim padja volt és — sirtarn. Szerettem a filiánk templomát, a marócsait, melyről mostanában Kodolányi írta, hogy az úrasztali fölszerelések * Irta és a pápai ref. egynázmegye lelkészértekezletén felolvasta Kiss Zoltán nyárádi lelkipásztor. száz éves jubileumán együtt sírt a pap a gyülekezetével, mert az »egyke«, aki miatt sírtak, a v'égpusztulásig nem adja át helyét az életnek. Az út Marócsára a »Puszta« dűlőn vitt át — ott egy templomhely volt, melynek tégláit annyi más szigetvárvidéki .temploméval a török kézről-kézre adogattatva vitte a szigeti vár építésére. Szeretem a monosokri édes kis templomot, amelyben Baksay Sándor tanult prédikálni s mind a baranyai templomokat, melyeket Baksay is szeretett és végig prédikált. Szerettem a bonyhádi templomot, hol csak minden második vasárnap volt magyar istentisztelet és azon csak mi vettünk részt, a gimnázium húsz kálvinista diákja. Szerettem a dudari templomot, hol önálló lelkészkedésre bontakoztak a lelkem szárnyai, az adorjánházait, melytől másfélévi szolgálat után sírva váltam el, a somogyi templomokat s köztük a csend édes völgyében épült nemeskisfaludi templomot, szeretet járatta velem a pápai egyházmegye árva ekklézsiáinak templomheiyes (avarját s köztük a nyárádiét, amely mellett mindig elfohászkodja a szívem, hogy itt a mi templomunk állt 200 esztendeig. Szeretem a pápai templomot, mely engem, a régi diákot most sem hiába váriba itt ér az istentisztelet reggeli ideje. És nagyon szeretem a mostani templomomat, — tíz éven át az ükapárn is prédikált benne — és nem akarom, nem engedem szívembe az Illyés csüggedését. Nem! Hiszek az Istenben, aki hagyott még 7000 térdet, akik nem hajoltak1 meg a Baál előtt. De hát miért szeretem én a templomot? M.int magyar kálvinistánál, nem volna csodálatos nálam, ha a zsoltárokból fakadó, az ószövetségben született és növekedett templomszeretet plántálódott volna bele a szívembe. Szeretem is nagyon azokat a tempiomszerető zsoltárokat. De bármint szeretem is a zsoltárokat, sőt az egész ószövetséget, abból minden nem odavaló plántát, melyet nem a mennyei Atya plántált, az Evangéliom tépett ki (Mt. 1513), abban sok gyönge vetést aratásra kész gabonává az Evangéliom fejlesztett, — bennem az Evangéliom két évtizedes tanulmányozójában a templomszeretetet táplálhatta, mint másokban is családi emlék, a szülőfalu, a gyermek- s ifjúkor kitörölhetetlen képei, a kezdő és küzdő pap hozzákötöttsége, a hagyomány, a tragikus történelem, a kedves zsoltár, de, mint annyi másban elenyésztek, vagy meggyengültek ezek a hatások, mert kép, szobor, misztikus ceremónia, fülbegyónt bűnöket oldó pap az istennélküliségbe hulló lelket áhítatra a mi templomainkban nem gerjeszti: — ezek a hatások olthatatlan templomszeretetté nálam és más velem érzőknél nem növekedhettek volna Jézus nélkül, az Evangéliom égből lehozója nélkül. (Folyt, köv.)
