Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1941-05-18 / 20. szám

96. oldal

.DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

1941.

akik segítettek és támogattak is bennünket jómunkánkban. A szerb állam elvette ugyan felekezeti iskoláinkat (a pravoszlávokét is elvette), de meghagyta anyanyelvű vallástanításunkat és vasárnapi iskoláinkat. Hálát érzünk azért a segítségért is, amit Isten felénknyujtott a Keresztyén Ifjúsági Egyesület nemzetközi szervezetében s hogy ekkép a magyarországi és erdélyi református egyházak ifjúsági munkásai segítségünkre jöhettek. Hálát adunk a Gondviselésnek, hogy az elmúlt 22 év alatt az erdélyi református egyházkerület teológiája adhatott számunkra új lelkipásztornemzedéket s ennek komoly szelleme áthatotta és megtermékenyítette hasonló sorsban lévő egyházunkat is. KÖszönhető-e másnak, mint az isteni kegyelemnek, hogy árvaházunkat minden kü’sö támogatás nélkül fenntarthattuk? Magyarok és németek egymással versenyezve, folyton növekvő 'buzgósággal adakoztak erre az árvaházra.

— Délvidéki református egyházunkban a magyarok és németek mindvégig együttmaradtak s egymást megértve;, dolgoztak az egyház közös Céljáért. Az az egyházi mozgalom, amelyért egyes németeket elszakadási törekvéssel gyanúsítottak meg, Isten akaratából a régi egyetértés és barátság szellemét revelálta. Új énekeskönyvünkkel még az anyaországi terstvéreknek is szolgálatot tehettünk. íme, ez az, amiért a délvidéki reformátusok mostani felszabadulásuk napjaiban örvendeznek, de egyben hálát adnak Istennek. Felemelik a zászlót s a selymére ráírják: »Mindeddig segítségül volt nékünk az Úr!« (MÉ.)

A magyar református énekeskönyv kérdéséhez.

(Vége.)

IV. A fentebb elmondottak kiindulási pontul szolgálhatnak az énekeskönyv dicséret-anyagára .vonatkozó megállapításokhoz is.

Első követelmény: nem szabad felvenni olyan anyagot, ami tán még meg sincs írva, vagy amit csak a készülő énekeskönyv alkalomszerüsége hozna életre. Nem szabad kitárni a »tágas kapút«, mert annak legfeljebb az lesz a vége, hogy még több múló idénycikk lopakodik be, mint amennyi, a sok szép és örök értékű, főleg magyar ének sorozatos kirostálása után, annak idején jelenlegi énekeskönyvünkbe is bejutott.

Az, hogy a jugoszláviai énekeskönyvben nem sok újabb magyar ének van, inkább erény, mint hiba. Kár, hogy a kevés új között is akad olyan, amely lényegében nem más, mint a mollskála fő hármáshangzatainak közhelyszerű felbontásaiból származó hangok esetleges egymásutánja. Jó lett volna még több, régi (magyar, vagy magyarrá lett) dallamot felvenni. Ha akár a kolozsvári, akár a debreceni énekeskönyv dicséretdallamait nézzük, több is van közöttük, amelyik érdemes volna a felvételre. Hadd mutassak rá itt csak néhányra ezek közül: az 1784. évi kiadású »Debreceni Énekeskönyv« 127., 192. és 325. »isteni dicséret«-eire. Előbbi a »Kis Magyar Daloskönyv« (SDG 1939) végén közölt tíz régi egyházi ének VI., utóbbi ugyanannak II. Sz. darabja, a középső pedig a »Nékünk születék mennyei Király« kezdetű ének. A továbbiakban KMD-vel jelölt gyűjtemény énekei közül az I., II., V.,

VI., VII. és a X.-nek bele kell kerülni a magyarországi új énekeskönyvbe. Az I. sz., mely a jugoszláviai (jug.) énekeskönyv 292. dicsérete, a KMD-ben közölt dallammal jó, amit a Szabolcsi Bence Tinódi-tanulmányában látható facsimile kótája igazol. A KMD. II. sz. éneke (jug. 167. dics.) előbbi formában a debreceni, utóbbiban a kolozsvári leírást követi. Mindkettő szép, de a debreceni, ha újabb is, szebb. (A többiekre vonatkozó jegyzeteket 1. KMD. 53. old.)

V. A dicséretek szövegei között, különösen az idegenből fordítottakra kell vigyázni, nehogy a rossz fordítással kerékbetörjük nyelvünket. Erre, sajnos, nem egy példa yan a jugoszláviai énekeskönyvben, valamint arra is, hogy a rég közhasználatba átment lelki-ének szövegek egyikét-másikát teljesen megváltoztatták a szerkesztők, anélkül, hogy ily mérvű változtatásra szükség lett, vagy a változtatás a szöveg volt „(főleg hangsúlybeli) hibáit kiküszöbölte volna. Az erre vonatkozó példák felsorakoztatása nem tartozik mostani fejtegetéseink keretébe; aki azonban veszi magának a fáradságot, az énekeskönyv elfogulatlan áttanulmányozása során mindezeket könnyen megállapíthatja.

' Már pedig az ilyen természetű hibákat sem tekinthetjük elhanvagolhatóknak, sőt fontosságukat éppen azok a meggondolások mutatják, amelyekre éppen a Szenczi Molnár zsoltárszövegeinek na,gv értéke és a mai zenei felfogás szempontjából mutatkozó kis hiányai vezettek bennünket.

Egy, hosszú életűnek szánt és nagyigényü énekeskönyv történelmi, vagy fordított szövegeinek a megállapításához egyrészt filológiai alaposság, másrészt hibátlan zenei érzék, harmadsorban pedig szinte költői egyenértékűség kell, azjonfelül, hogy a hittani és lélekszerinti megbízhatóság és alkalmatosság, mint előfeltétel, nem hiányzik. Nem lehet ilyen munkát műkedvelőkre bízni, mert ehhez először inspiráció, azután pedig a Septuaginta fordítóinak egyértelműsége szükséges. Ilyen könyvnél ugyanis, amelynek az a hivatása, hogy nemzedékek hosszú sora számára hagyományt, az éneklő hit klasszikussá tisztult dialektusát és ebben: lelki anyanyelvet formáljon, nem lehet azzal számolni, hogy az előző kiadások fogyatékosságait majd a rövidesen sajtó alá kerülő; »javított kiadás«-ban kikorrigáljuk.

Sajnálatos állapotunk szomorú beismerését képezi Gáty Ferencnek az a megállapítása, hogy a ma énekei hiányoznak a vizsgálata tárgyát képezett énekeskönyvből. Ez így yan; sőt az is igaz, hogy ma is születnek énekek az Isten magasztalására. De, ismétlem. vigyáznunk kell ezeknek a besorozásával! És legyünk kissé türelmesek: imádkozzunk Istenünkhöz és munkálkodjunk azért, hogy a mostanában születő új, magyar és evangéliomi énekek a majdan elkövetkező legközölebbi énekeskönyv kiadásának az idejére vívják ki maguknak a Jogot arra, hogy fiaink, vagy unokáink énekeskönyvébe felvétessenek. A túlságosan fiatal bor nem forrhat ki teljesen, ha még oly finom szőlőből, ha még oly gonddal szűrték is. Egy művet pedig csak akkor tudunk egész helyesen megítélni, — tehát csak akkor emelhetünk klasszikussá — amikor már az alkotó pillanatnyi közelségétől függetlenül ítélhetjük meg. Kivételt csak oly eset képezhet, ha a mű úgy származik, mint a népdal, vagy a pépköltészeí és névtelenségében éri el népszerűségét. Ha van, vagy lesz olyan énekszerzőnk, aki névtelen dallamot (vagy szöveget is) bocsát a nagy próbára s a mű névtelenül is megállja a helyét: akkor ott is a helye a — reméljük — nem sokáig késő, új magyar református énekeskönyvben. Az új, magyar énekek pedig nem lehetnek mások, mint magyar daliamnak: az ősi magyar dallamvilággal rokonok és a ma korcs Ízlését az ősi magyar dallamvilág felé vlsszavezetők.