Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-05-04 / 18. szám
Ötvenkettedik évfolyam. 18. szám. Pápa, 1941 május 4. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOK FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖL Országos Református Könyvnap. Aki ismeri a sajtó fontosságát a mai világ életében, az kész szívvel csatlakozik a mozgalomhoz, mely Országos Református Könyvnapot rendez május második vasárnapján. A református egyház a mostani nehéz időkben is híven kitart a mellett a régi meggyőződése mellett, hogy a legfontosabb szolgálata az igehirdetés. Minél súlyosabbak a viszonyok, minél gondterhesebbek az emberek, annál nagyobb szükségük van Isten örökkévaló evangéliomára. Az igehirdetés állandó kötelesség, de jó, ha van egy nap, amikor azt hangsúlyozzuk a szószékről, vallásos estélyeken, bibliakörökben és minden másfajta •egyházi összejövetelen, hogy a nyomtatott betű is Isten adománya és nekünk ki kell használnunk azokat a nagy értékeket, amelyek a református könyvben, újságban és füzetben állnak rendelkezésünkre. Lehet, .hogy az idén csak gyönge kezdeményezés lesz a munkánk., de az országos könyvnapok évrőlévre növekvő jelentősége azt bizonyítja, hogy ,csak el kell indulnunk és Isten gazdagon meg fogja áldani törekvéseinket. A tényállás az, hogy nálunk az iratterjesztés még szervezetlen. Ennek következménye, hogy egy általános közérdekű református könyv ma .legfeljebb ezer példányban jelenhetik meg, amikor több mint két és félmillió református van az országban. Szükség van tehát az iratterjesztésnek gyülekezetenként való megszervezésére, népünkben a reformá- j tus írások iránti éhség fölkeltésére, azok olvasásra , való nevelésére. Készüljünk tehát május 11-re és rendezzük meg az első Országos Református Könyvnapot. A magyar református énekeskönyv kérdéséhez. I. Énekeskönyvünk történetének vizsgálatánál, az 1751-ben megjelent kolozsvári »Közönséges Isteni Tiszteletekre Rendeltetett Énekeskönyv« és a Debrecenben, az 1743. évi Maróthi György-féle énekeskönyv végső bővítéseként, 1774-ben megjelent énekeskönyv reformjainak során, az elvi és szakszerűségi szempontok mellett, sőt azokat meghaladó érvényességgel, egy egészen sajátos, egyben pedig szomorú tendenciát látunk érvényesülni. Nem más volt ez, mint az, hogy az elavultnak minősített és kihagyott dicséret-dallamok között feltűnő számban éppen a legértékesebb és leg- Imagyarabb dallamok is kihullottak a rostán. Ezek helyett legújabb énekeskönyvünkbe tucatjával kerültek be olyan, zeneileg szerencsés esetben közepes, de jórészt silány dallamok, és református szempontból elrettentő szövegek, amelyek — éppen ezért — ..gyülekezeti éneklésünk veszedelmes Ízlésbeli elfaiuíásaira vtezettek. Nagyon sok helyen ugyanis ezeket az »úi ének«-eket karolták fel és a propaganda, valamint a híg faisúiv így segítette elő azoknak elburjánzását, éppen a legszebbek rovására. így vált például »slágerré« a 100. és 101. dicséret — hogy a 98.-ról ne is szóljunk, — míg a Ó9. és a 90. dicséret nagyon sok helyütt feledésbe ment. E téren sok és nagy mulasztás terheli azokat is, akik az énektanítási tanterveket készítették. Nagy dolgokhoz csak nagy szempontokkal: lélekkel lehet nyúlni. Üj magyar énekeskönyvünk csakis a reformációs magyar lélek gyökereiből szervesen kinövő formában, a közelebbi múlt minden hibáját és mulasztását kiküszöbölő, mélyen református és jellegzetesen, építően magyar könyv lehet. II. Az új énekeskönyvnek integráns részét kell hogy képezze a teljes, csorbítatlan zsoltárkönyv, még pedig a genfi Psalterium teljes dallam-anyagának és Szenczi Molnár Albert szövegeinek a felhasználásával. A genfi dallamok három és fél évszázad alatt annyira magyarrá váltak, hogy azoknak elhagyása nem lenne megengedhető. Igaz, hogy ezeknek a dallamoknak, gyülekezeteink ma általánosságban alig egyharmad-negyedét éneklik, de ez nem a dallamok, sőt nem is a gyülekezetek, hanem legtöbbször az énekoktatók, énekvezérek, vagy a csupán egy-két »slágert« ismerő és énekeltető lelkipásztorok hibája. Apáink-anyáink idejében még jóformán minden zsoltárt tudott és énekelt a gyülekezet. Az elhanyagolt, feledésbe hulló énekek között éppen a legszebbeket találhatjuk (X., XVI., XVIIL, XX., XXII., XXVIL, LI., XCI., XCVIL, hogy csak találomra, néhányat említsünk); a túlságosan gyakorta használtakat pedig kitesszük az elkopás veszedelmének. A genfi zsoltárok mellett, helyet foglalhatnak az új énekeskönyvben, (mint régi énekeskönyveinkben is voltak) szövegparafrázisok, genfi, vagy más, esetleg új dallamokra, de ezek a szövegek nem helyettesíthetik a Szenczi Molnár szövegeit, mert azok népünkkel, történelmünkkel,. hitünkkel és magyar lelkiségünkkel anynyira összeforrtak,, hogy elhagyásuk nemcsak kegyetlenség, hanem lelki öncsonkítás lenne. Még, ahol szükségesnek látszanék a szövegek esetleges restaurálása, ott is vigyáznunk kell, nehogy úgy járjunk, mint mikor jelenlegi énekeskönyvünkben a XL. zsoltár »sáros fertő«-jét és az LI. zsoltár »Fertelmességimbők-jét finnyásan, de teljességgel indokolatlanul »bűn örvényé«-^ és »én sok vétkeim«-re haloványítottuk és személytelenítettük. Következetes és komoly megoldás csak egy lehet: a szövegeket, a jugoszláviai énekeskönyv módjára: eredeti formában kell úira felvenni.
