Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-11-02 / 44. szám
226. oldal DUNANTÜLI PROTESTÁNS LAP 1941. dékeink belenőnek a munkába lelkileg is és közülök nem egy továbbra is benn marad mozgalmunkban munkásnak úgy, mint sok családban a fiú. Most már annyi lehetőség nyílik erre növendékeinknek, hogy ki-ki képességeinek megfelelő munkakörben helyezkedhetik el. A nagy többség azonban eltávozik tőlünk, mint a család felnőtt fiai is megteszik. c) Az életre szeretnénk nevelni gyermekeinket, hogy bármilyen körülmények közé kerülnek is az életben. megállják a helvüket. Szegény emberek lesznek belőlük, tehát igyekezniök kell minél többet tanulni, hogy boldogulhassanak. Ezért gondoskodunk róla, hogy az iskolában a lehető legjobb tanulók legyenek. Szigorúan ellenőrizzük a tanulást. Lehetőleg mindegyikkel elvégeztetjük a polgári iskolát. Azután adjuk valamilyen ipari, vagy kereskedelmi pályára- Amelyik nagyon jó tanuló, értelmiségi pályára képezzük, taníttatjuk ki. E mellett minden házkörüli munkában kell segédkezniük, hogy ezeket is elsajátíthassák'. Kertben, gazdaságban i-. dolgoznak a nagy szünidőben és egyéb ráérő idejükben. Válogatás nélkül kell a munkát végezniük, mert csak így tudnak az éleiben becsületes módon megélni. Mint legmagasabb cél lebeg előttünk az, hogy Isten országa munkásai legyenek gyermekeinkből. Ez azonban Isten kezében van s mi tőle kérjük a munkásokat abban a hitben, hogy a kellő időben teljesíti kérésünket. (Folyt, köv.) Nagy István. (Síremlék avatóbeszéd.) A fák között magyar viszonylatban a leghatalmasabb, legdélcegebb és legerősebb a tölgy, ezért nevezik a fák királyának. Óriási törzse és hatalmas lombkoronát tartó nagy ágai az égi madarak közül sok-sok kis családnak fészket,, meleg otthont nyújtanak. Szülőfalumban, diákkoromban sokszor álútatos csodálkozással szemléltem azt a hatalmas, ezeréves tölgyfát, mely a főtér közepén állott, a honfoglaló magyarok korából itt maradt emlékként. A nyáron megdöbbenve láttam, hogy mennyire megöregedett, mily sok nagy ágat kellett levágni, hogy még megtartsák egypár évre a pusztulásra Ítélt öreg fát. Valahogy ez a kép jutott eszembe most, mikor e sírnál megboldogult Nagy István esperes áldott emlékét idézem. Délceg, robusztus alakja elevenedik meg előttem: hatalmas egyéniségével párosult lelkiszellemi értéke messze felemelte őt az átlag embererdő fölé. Vezér volt, de sohasem büszke; az egyszerűséget, alázatosságot, mindent megbocsátó és eltűrő szeretetet ároni hagyományként örökölte 1870 szent karácsonyán a diósjenői papiakban. Esperes volt, de sohasem élt vissza e tisztével, még a legszigorúbb esetekben sem éreztette esperesi hatalmát; jóságos atyai szíve a bajokra mindig talált orvoslást, az egyenetlent egyenessé változtatta bölcsesége. Prédikátor volt, ráillett a szó reformáció századainak valódi jelentése — de sohasem népszónok, ki a tömeg kegyeit hajhássza; ajkán az Ige elegyítetlenül csendült: »tűz és sziklazúzó pöröly« volt (Jer. 23:29), mely »irt, pusztít,. .. épít és plántál« (Jer. 1:10, b.). Pásztor volt, de sohasem felületes és könnyelmű, tudta, hogy drága értékeket bízott reá Krisztus, a Főpásztor. Az egykor Péternek adott megbízatást: »Legeltesd az én juhaimat« (János 21:17.), százszázalékig magára nézve is kötelezőnek tartotta! Uramisten! mennyi munka, mennyi gond, mennyi teher szakadt reá s ő rendületlenül állt a vártán, harcolt, mint egy hős, de nem győzte le őt semmi és senki emberfia, csak a testében levő betegség, mely lassan-lassan őrölte fel egészségét, idegzetét, nyirbálta meg életét hisz halála előtt már három évvel járni is alig tudott — mint az említett hatalmas tölgyet: pusztulásra ítélve a kegyetlen Sors! Mily borzasztó volt látni e lassú pusztulást a legnemesebb szívnek, élete jobbik énjének! Mily fájdalmas volt rádöbbenni 1941 február 8-á.nak estéjén, hogy az egyházaiért fáradhatatlan harcos, Nagy István esperes, a jó ember, megszűnt élni. Igazi pásztor volt! Híveinek gondja neki több keserűséget és álmatlanságot okozott, mint hitték volna. Temetéskor a fájdalom éles tőre átjárta az ő szívét ! is: együtt sírt a sírókkal s ha öröm volt hívei közt, | együtt örült az örvendezőkkel! jó szívű, nemes lélek volt, ezt bizonyítja az is, hogy annyi hántás és meg! szomorítás dacára is azokra, akikkel csak jót tett s ! tőlük jót nem kapott — mindig szeretettel gondolt és nékik megbocsátott Krisztus parancsát követve nemcsak hétszer. Igazi pásztor volt! Pásztorolta, védte gyülekezetét, hívei otthonait, azoknak békességét, tisztaságát. A világháború vérzivatarával átzúgott e kis falun is, nyomában testi és lelki fertőzés maradt: a viharban ott állt a hatalmas embertölgy védelmet nyújtva mások előtt is megbecsült illusztris életlombjával az ő kicsinyeinek! Mindene ez a szokolyai gyülekezet volt: szemefénye, gyermeke: így érthetjük meg atyai aggódó szavait, mikor az utolsó napokban így szólt szeretett I presbitereihez: »Nagyon vigyázzatok a gyülekezetre«. Hogy mennyire szerette gyülekezetét, mutatja, hogy nem a családi sírboltban, általa nagyon szeretett édesapja mellett akart pihenni, hanem itt a »nagy fa alatt«, szeretett temploma tőszomszédságában, hívei között. Nagy István, a jó pásztor, az esperesek elseje, nem él! De emléked élni fog híveid szívében, mig i Szokolván egyetlen református lesz. Ezt segíti megőrizni ez az egyszerűségében is szépsíremlék, melyet az odaadó és áldozatos hitvesi és tisztelő tanítványi szeretet emelt, melyet most felavatok s egyben mint egyszerű utódod átveszek megőrzésre gyülekezeted nevében, azzal a kötelezettséggel, hogy vele együtt ápolni fogom emlékedet. Nagy István, áldott jó pásztorunk és esperesünk nyugodj békében! ’ Makár János. Gyűjtés a pápai templomra a komáromi egyházmegyében. A múlt számunkban közölt adományokon kívül a mai napig Heíény küldött 31 pengőt. így az eddig beérkezett adományok összege 4369.37 P. Múlt számunkban sajtóhiba folytán kimaradt a köszönetnyilvánításokból a hálás köszönet mindazon lelkipásztor testvéreim iránt, akiknek házánál megfordultam, akik mindnyájan feledhetetlen szivességgel és vendégszeretettel fogadtak és minden erejükkel rajta voltak, hogy gyülekezetükben a gyűjtés sikerüljön. Igazán megható volt a szeretetnek az a mértéke, amelyet lelkésztársaim házánál és családja körében tapasztaltam. Hálás köszönetét mondok továbbá azon
