Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1941-10-12 / 41. szám
212. oldal. DUNANTÜU protestáns lap 1941. az ő Ura meg most az élet alkonyán is, mikor eljött hozzá és zörgetett, munkában találta! Bizony mondom néktek, — s ez legyen a ti és mindnyájunk legfőbb vigasztalása — most az ő Ura, akinek ilyen hűséggel szolgált, felövezvén magát leülteti őt és előjővén szolgál neki az örökkévalóság királyi asztalánál! Ámen. Fazekas Mihály reí. püspöki titkár. Búcsú Rácz Kálmántól. Irta és az alsóvárosi temetőben elmondta Rab István gimnáziumi igazgató. Mikor október 3-án a délelőtti órákban megcsendült a Széchenyi-téri űj templom lélekharangja és a szívekbe vágott, s mikor a gyászlobogó felszökött a kollégium ormára és beárnyékolta a lelkeket, — akkor bizonyosan sokan kérdezgették, hogy kit sirat a harang, kit gyászol a zászló, de senkisem gondolt arra, hogy Licentiátus Rácz Kálmán az, aki eltávozott közülünk a minden élőknek útján. Eltávozása megdöbbentő váratlansággal történt, mert bár 74 éves volt, de nem volt öreg ember. Feje galambősz volt, mégsem volt megtört ember. A nyugalom esztendeit élvezte, mégsem volt tétlen ember. Példaképe volt azoknak az edzett, erőteljes, tetterős öregeknek, akik büszkén mondják magukról a római költő szavaival: „A mi öregségünk virágzó és fehér t hajunkat mi még sisakkal borítjuk“. Fiatalos rugalmas- ! sága, szellemének és kedélyének frissesége távolról sem ! sejttette velünk, hogy ily hamar eljön a vég, hogy mire beköszönt az ősz és őszbe csavarodik a természet feje, az ő galambősz feje is megrezdül és szép csendesen indúl a nyughelyre. Személyileg egyike vagyok azoknak a szerencséseknek, akik Lie. Rácz Kálmánnak tanítványa is, meg kartársa is voltam. Nagyon tisztán és elevenen emlékszem arra az időre, mikor az iskolapadban előtte ültem és arra a pillanatra, mikor először lépett közibénk. 41 évvel ezelőtt egy szeptemberi napon belépett osztálytermünkbe egy korán szürkülő, de még fiatal, szikár termetű, aszkéta arcú tanár. Reá szegeződött a kíváncsi, fürkésző gyermekszemek sokasága. Ki lehet, milyen lehet? Mit hozott nekünk? Mit kíván tőlünk? Ezek a kérdések azonban csak az első tanítási órán vetődtek fel bennünk, a másodikon már nem. Azért nem, mert kérdéseinkre már az első órán megkaptuk a feleletet, anélkül, hogy mi kérdeztünk volna s anélkül, hogy Ő felelt volna. Az első óra végén tisztán állott előttünk, hogy a pápai főiskola és annak ifjúsága egy jóságos lelkű, puritán gondolkozású, szenvedélyektől mentes, tiszta és feddhetetlen életű tanárral gazdagodott. A gyermeklélek csodálatos megérzése pillanatok alatt felvázolta jellemének alapvonásait azzal az éleslátással, amely egy kézmozdulatból, egy szempillantásból, egy hanghordozásból a lélek mélységeibe igyekszik és sokszor tud is bepillantani. De ehhez a hamaros megismeréshez Ő is hozzájárúlt azzal, hogy nem vonult vissza előlünk a katedra ködösítő magasságába, hanem leszállóit hozzánk nevelői és emberi közelségbe. Ettől fogva nem csupán vallástanárunk, hanem fiúilag szeretett Kálmán bácsink is lett. Pedig nem volt elnéző, de azt is észrevettük, hogy önmagához még szigorúbb; munkára serkentett, de azt is láttuk, hogy ő volt a legszorgalmasabb. Korholt is néha, de gáncsai nem ejtettek sebet és szelíd jóságával, türelmével többet ért el, mint amennyit talán veszszővel elért volna. És a tanítványok őszinte tisztelettel néztek fel reá, mert megérezték, hogy a Szentírást nemcsak magyarázta, hanem saját életében is igyekezett megvalósítani, hitével, fáradhatatlan munkálkodásával, kálvini egyszerűségével és tiszta életével. Nevelőmunkásságának hatóereje életének példájában gyökerezett. Mint kartárs ugyanaz a szelíd, szeretetreméltó egyéniség volt, amilyennek tanári tevékenységében mutatkozott. Soha nem bántott senkit egyetlen indulatos szóval, mert tele volt szeretettel; soha nem maradt szívében fullánk, ha bántalom érte, mert keresztyén lélek volt és meg tudott bocsájtani. A szeretet lelke vezette, valahányszor felemelte szavát atr testületben az arra érdemes tanulóknak — ahogyan Ő szokta mondani — a „felkarolása“ érdekében; és a megbocsájtás lelke szólott belőle, mikor nem egyszer arra figyelmeztetett, ha diákos botlások felett kellett ítélkezni, hogy a tanártestületi ülés nem vértörvényszék, mely megtorol, hanem érzőszívű nevelők tanácsa, mely javít és felemel az evangéliomi szeretet szellemében. A testületben is nevelt és irányt mutatott, erre megadta neki a jogot nagy élettapasztalatán kívül a maga tisztasága és feddhetetlen erkölcsi élete. De a kartársaknak, az iskolának és az egész tanári rendnek megbecsülést és dicsőséget is szerzett széleskörű és mélyenjáró tudományos munkásságával. Nem itt van a helye és alkalma annak, hogy lankadatlan munkásságának eredményeit felsoroljam. Erről ékesen beszélnek azok a tudományos szaklapok, folyóiratok, önálló müvek, melyeknek címeit hosszadalmas volna itt felsorolni. Csak azt említem meg, hogy ez a munkás elme, ez a tevékeny lélek még a nyugalom éveiben sem maradt tétlen : ebből az időből való egyik legnagyobb tudományos munkája, — hogy ne említsem azt a másirányú fáradhatatlan tevékenységét, mellyel a város polgárságának anyagi érdekeit és előbbremenetelét oly önzetlenül szolgálta. Hatni, alkotni, gyarapítani soha meg nem szűnő munkával, evangéliomi szeretettel, tiszta élettel; szövétnekként felgyűlni, égni, világítani, még ha magunk elégünk is eközben : ez volt Lrcenciátus Rácz Kálmán. S mikor a sír szélén búcsút veszünk tőle, fájdalmas lesújtottságunkból felemel bennünket az a büszke érzés, hogy a miénk volt és szeretetteljes, hálás emlékezés révén a miénk is marad ! Kedves jó Kálmán bácsink, csak porrészedtől búcsúzunk, mert lelked és szellemed tovább fog élni közöttünk. Nyugodjál békében! Isten veled! 1 VEGYESEK I ® ® @@®®®®®@®®®®®@®®®@®®®®®®®@S®@@j@®®®@@®®® — Október 6-át bensőséges ünnepély keretében ülte meg a pápai főiskola tanári kara és ifjúsága. Délelőtt a református templomban volt istentisztelet, mely alkalommal dr. Benedek Sándor theol. tanár mondott buzgó imádságot. A Főiskolai Ifjúsági Képzőtársaság jól sikerült emlékünnepélye a Himnusz eléneklésével kezdődött. Lelkes megnyitót mondott Kovács Gyula IV. éves pn., ifjúsági elnök. A Főiskolai Zenekar Schütz: Hála zengedez és Freundt: Egy rózsa fakadt című darabjait játszotta művészi kidolgozásban Szabó Sándor ének- és zenetanár vezényletével. Arany János: Ősszel című költeményét Nagy László VIII. o. t. szavalta mély átérzéssel. Az ünnepi beszédet Szathmáry Lajos, a kollégiumi új gimnáziumi tanára mondotta, aki mélyenjáró fejtegetésekben áldozott az aradi 13 emlékének és vonta le izzó hazaszeretettel életük tanítását a mai magyar ifjúság számára. A Főiskolai Énekkar Szabó Sán-
