Dunántúli Protestáns Lap, 1941 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1941-10-12 / 41. szám

Ötvenkettedik évfolyam.

41. szám.

Pápa, 1941 október 12

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

_________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.___________________________________----------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Az új világhelyzet mennyiben érinti egyházunk nemzeti misszióját?

Lelkészértekezleti előadás Pápán, 1941 augusztus 14-én.

(Folyt, és vége.)

Az első kérdéscsoport az akuttá vált szociális kérdések köre. Aki a köztudatba mélyen néz bele, sokszor találkozik azzal a meggyőződéssel, hogy keresztyénség képtelen volt ezeket megoldani, leszerepelt. Ebben a megállapításban sokszor nincsen semmi abból a gyűlölködésből, amit demokrata gyári munkásoknál tapasztaltam nem egyszer. Inkább valami enyhe lekicsinylés: mi azt mindig is sejtettük, hogy a keresztyénségben több a szó, mint az erő — mondja ez a lekicsinylés. Nem is ők a hibásak abban, hogy az emberek jelentékeny része így gondolkozik. Hibás az az egyházi felfogás, amelyik — miután elhalványult az egyetlen szükséges dolog igézete, az Ige komoly, benső küzdelmekkel teli szolgálata ellanyhult — végignézve régies fegyverzetén vagy félreállt a hétköznapok útjából a vasárnap élettávol szigetére, vagy műkedvelői előadásokkal, egyházi bálokkal, tombolával egybekötött szeretetvendégségeken szerzett pénzzel olajcseppeket akart tölteni a szegénység sebeibe. Volt még kiábrándítóbb és furcsább válfaj: az ügyvédek furfangját megszégyenítő ügyességgel kijáró, eljáró, futkározó lelkész, aki ha holtfáradtra kilincselte a közhivatalokat a másokért végzett szolgálat jóleső érzésével gondolt elfutott napjaira. Pedig Jézus Krisztus mérlegén sem egyik, sem másik esetben nem történt egyéb, csupán annyi, hogy az egyház képviselője (rövidlátóknak nem róható fel, ha azt mondják: az egyház) beállt a ráadásul elnyerhető javak kiverekedésébe. Találkoztam olyan alföldi lelkésztárssal, aki a nyár derekán boldogan újságolta, hogy külön iktatóba írja az adóhivatali, közigazgatási, katonaügyekben történt eljárásokkal kapcsolatos leveleket, s ezek száma már ezeren felül van. Tudom, hogy senki sem ért félre. Nem arról van szó, hogy a lelkész teljességgel kapcsolódjék ki, csak arról, hogy se lelkész, se az egyház ne akarjon olyan színben feltűnni, hogy ez az adás, ez a kijárás, ez a kis szociális jótékonykodás fontos, szinte központi feladat. Több, mint egy évtizede okoz sok vergődést és szomorúságot, hogy az emberek nagy része nem hatást, csak adást vár az egyháztól és annak szolgájától.

Az egyház őrállóinak nagyon komoly, kemény küzdelmet kell folytatniuk, imádságra bezárult ajtók mögött sokat kell tusakodniuk, hogy a mai programmoktól, céloktól, különböző bajoktól beteg világban sorrendi fertőzést ne kapjanak és a mi Urunk által Máté ev. 6:33. versében „prosztethészetai“, ráadásul ígért javak szolgálatát fel ne cseréljék sorrendben a

másikkal, s olcsó sikerekkel magukat, s a rájuk bízottakat meg ne csalják. Hogy melyik a könnyebb, azt az Ur Jézus végérvényesen eldöntötte, amikor a gutaütött ágya mellett feltette a kérdést: Melyik könnyebb, azt mondanom-é a gutaütöttnek: megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondanom : kelj fel és járj... Az csak sátáni hitetés, ha azt hisszük, hogy a látható világ bajaiban való segítkezésünk a nehezebb. Az igazi feladatunk annak életteljes hirdetése, hogy Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Olyan külföldi országokban, ahol a keresztyén egyházaknak nagy nehézségekkel kellett megküzdeni és vérig menő martiriumot kellett vállalni, már megtanulták, hogy az egyház első feladata ennyi: legyen újra egyház.

A világ erőtlenség miatt marasztalja el keresztyénségünket. A fenti kérdésekben akármelyik kollektiv szociálizmus pár évtized alatt többet mutatott fel, l mint a keresztyénség évezredek alatt. Ez a tanulság nálunk még idejekorán megszívlelhető. Ne is akarjunk mi mások lenni, mint a bűnt megbocsátó irgalmas Isten alázatos szolgái. Itt ki kell térni valamire, ami engem magamat is kemény küzdelembe sodort, amíg végig nem gondoltam az egész kérdést.

Isten Ígéretei elnyerésének egyik előfeltétele, hogy Krisztus halálával magunkat azonosítjuk, magunkat engedelmes önfegyelmezéssel isten keze ügyébe adjuk. Ez az igazság elhalványult egyházunkban. És helyét elfoglalta és még ma is bitorolja vagy finom intellektuálizmus, vagy egészségtelen élménykegyesség. Az okát abban látom, hogy Kálvint egyoldalúan tanultuk meg értelmezni. Láttuk és láthatjuk az in statu reactionis élő Kálvint, aki az ige mértékével felmérte a római tévedéseket és azokat minden oldalról iráselleneseknek megbizonyította. Ezt a reactióban élő Kálvint, amelyik könnyebben hozzáférhető, előnyben részesítettük a másik, in statu actionis élő Kálvinnal szemben. Ennek az eredménye aztán az lett, hogy az Írásnak egészen mély, a keresztyén kegyességhez feltétlenül hozzátartozó izeneteit is elhanyagoltuk, mondhatnám így is: nem tartottuk elég kálviniaknak. A praxis pietatis kérdéseiről van szó. Tehát közelebbről arról, ami az Isten kegyelmét már megtapasztalt ember magatartására vonatkozik. Arról van szó, amit az írás így mond el: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket. Vagy másutt: gyakoroljátok magatokat a kegyességre, aztán: igyekezzetek stb. Tudom, hogy ez a kérdés sokszorosan körülvitatott. Én nem vitatkozom, most csak azt állítom, hogy aki a Filippibeli levél 2 : 12—13. két ellentétesnek tetsző állítása közül akár az egyiket: Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást, akár a másikat, amit már idéztünk: félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösség-