Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1940-05-05 / 18. szám

88. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. lelke. Isten különös kegyelméből adta ezt nekünk. Ez a lélek tanított meg arra is, hogy itt élnünk-halnunk kell. Ha kivesz ez a lélek és vele a magyar népiéleik, kivesz a magyar faj is. Egy nép kinőhet országhatárokon keresztül, de országhatárok is futhatnak keresztül testén. Az előbbi boldog népek sorsa, az utóbbi egy nép tragédiája le­het. Mi — sajnos — az utóbbi sorsban élünk. Addigi élünk., amíg ez a szétszórt magyar nép a magyar nem­zet testéhez tartozónak tadja magát tartani. Állami szervezet nem tart össze bennünket, hiszen a magyar­ságnak majdnem egyharmad része a hiatárokon kívül él. Az a kérdés, hogy meg tud-e maradni magyarnak az itt 8 es félmillió és kívül élő 3 és félmillió? A magyar lélek össze tudja-e tartani? Külsőleg a faji jelleg mindjobban kezd lekopni rólunk, de belsőleg ímegmarad-e a magyar habitus, lesz olyan magyar iz­­lésvonal, amely a brassói magyart és a new-yorki ma­gyart egyformán megtartja magyarnak? Vannak nemzetek, amelyeket a terület köt össze, mint az Egyesült Államok vagy Svájc. Bennünket ez nem tudott összekötni. Van eset, hogy a nyelv se alkot nemzetet. Ott vannak a spanyol délamerikai országok. | Én úgy érzem, hogy nekünk a magyar nyelv minden- i nél fontosabb. Én sok olyan magyarral találkoztam j már, aki csak emlegette a magyarságát, de mert elfe­lejtette a magyar nyelvet, a magyar nemzet számára az már semmit se jelent. Nemzetnek mondhatjuk az antropológiai egynemű­ségre való tekintet nélkül azt a népcsoportot, melyben benne él a közös földön való összetartás szükségessé­­nek tudata, a haza-tudat és mert ilyen nemzet vagyunk mi is, eddig a nemzet egy fajt se zárt ki magából, amely oda akart tartozni. Jó nekünk számot vetni még azzal is, hogy mi en- Inek a magyar fajnak, de ennek a magyar nemzetnek is a jövendője, célja. A hús és vér nem tartott meg bennünket, vájjon megtudnánk-e cselekedni, közre tud­nánk-e működni, hogy összetartson a lélek. Ha a ma­gyar fajiság egy habitust is takar és fejez ki, akkor ez javítható, rontható, meg is változtatható. Mindenek előtt tudnunk kell azt, hogy nem vélet­len, hogy minket Isten a négy folyó ölére, a Kárpátok közé telepített. Tudnunk kell, hogy nekünk itt hivatá­sunk, missziónk van. Látnunk kell gyengeségünket, erőtelen voltunkat, de látnunk kell hibáinkat is. A ma­gyar próféták (Széchényi, Tisza István) mindig azt hányják szemünkre, hogy nem látjuk hibáinkat, még többször azt, hogy nincs öntudatunk (Zrínyi, Petőfi, Kossuth). Egy nemzet faji érzését, célkitűzéseit is a vallásos érzéjs táplálhatja igazán és viheti előbbre. A magyar népnek Krisztus népévé kell lenini. Mennyi minden átok megszűnne így ezen a magyar földön! Nem lenne annyi felekezeti ellentét- Mindenki a maga háza előtt seperne. Nem lenne annyi társadalmi ellentét, szívtelen kapitalizmus, hitetlen szociálizmus. Nem lenne ^ellen­­[tét a falu és város között. Nem csak falukutatás lenne, de szívvel a falu felé fordulnánk, mert a magyar faj, a magyar lélek, a magyar értelmiség a múltban is, a jövőben is onnan regenerálódik a legerőteljesebben. Mit tehetek én fajom, nemzetem érdekében? A legtöbbet akkor, ha a magyarabb és a reformátusabb egyéniségeket igyekszem csekély erőmmel kiformálni, ha megérzem, hogy nélkülözhetetlen vagyok falum és nemzetem tavára, de ugyanazt megéreztetem kuráto­rommal és harangozómmal is. A magyar reformátorok zsoltáron és Biblián ke­resztül egyszer már megmentették a magyar népet, én hiszem, hogy mi Krisztus programijával meg tud­juk tartani. Vörös Lajos. Magyar egyházi élet Amerikában. »Amerika földjén idegen test sokáig meg nem élhet.«1 Hogy ez a mondat milyen aggasztóan igaz, azt nem kell bővebben vitatnunk. Tény, amivel le kell számolnia a magyarságnak. Nemrégiben — csupa próbaképpen — magyar levelet írtam egyik kinti ro­konomnak. A válasz az volt, amit sejtettem: szemre­hányás, mivelhogy a levelemet egy, a város másik felé­ben lakó ismerőssel kellett angolra fordíttatnia. Az .egyházmegyék espereseinek, tisztviselőinek ielentései­­ből is az világlik ki. hogv az amerikai magüvar esivházi élet voltaképen nem más, mint egy szakadatlan birkó­zás az asszimiláció rémével. Igen, rém az asszimilációs veszély: nesztelen léptekkel oson be az amerikás ma­gyar házába, és ha akarja, ha nem, inficiálja, illetve közömbösíti az óhazai beoltást, amit méretekben, for­mákban, érzésekben, gondolatokban és látásmódban kapott. Detroitban a magyar gyülekezet mellett meg­alakult az angol gyülekezet, persze magyar származású amerikaiakból, akik már elfelejtették a hazai nyelvet. »Vasárnapról-vasárnapra megtelik a templom inakkal, igen sokan köztük olyanokkal, akik nem is magyar szü­letésűek, hanem az elkerülhetetlen nemzetközi házas­ságok révén léptek szorosabb kapcsolatra magyarsá­gunkkal.«1 2 Az egyházakban általános a panasz, hogy a nyári és a szombati magyar iskolákba járó gyermekek száma egyre szembetűnőbben apad, mindkevesebben Vannak, akik szükségét látják annak., hogy az angol nyelv mellett a magyart is elsajátítsák. Jóllehet a kon­firmandusok oktatására minden gyülekezetben nagy gondot fordítanak, csaknem kivétel nélkül mindenütt ötvenszázalékos kiegyezést kell az oktatónak tennie a magyar nyelv kárára az angollal szemben. »A baj ott (ött be.„ hogy ezek a konfirmálandó serdülők megismer­kednek az amerikai szokásokkal, ahol minden előkészí­tés nélkül, egyszerű vallástétel alapján, a hozzá intéző kérdésekre csupán »igen« után erősítik meg: hitében s hatalmazzák fel a szent jegyekkel való élésre.«3 Ter­mészetesen a magyar ifjúság is kényelmesebbnek ta­lálja ezt a módszert. Ami a vasárnapi istentiszteletek látogatását illeti, Amerikában is ugyanaz a helyzet, mint nálunk. Sátoros ünnepeken még csak megtelnek a templomok. »Több helyen bizony a rendes vasárnapokon a látogatók száma igen gyér; a hétköznapi istentiszteletek tartását pedig a legtöbb helyen még csak meg sem kísérlik, vagy ha megkísérlik, látogatók hiányában csakhamar abba is hagyják.« Az urvacsorázás dolgában sem jobb a helyzet. Átlag azonban minden bejegyzett egyháztag évente kétszer vesz úrvacsorát. »Még mindig meg van az a szomorú jelenség, hogy az urvacsorázó istentiszte­letekről a gyülekezet jó része kimegy anélkül, hogy Úrvacsorát venne. Legalább is egyetlen helyről sem kaptam olyan jelentést, amely ennék a rossz szokásnak a teljes orvoslásával dicsekednék.«4 1 Dr. Schaeffer beszédéből. Megindulás. Az alakuló gyűlés jegyzőkönyvéből. 15. 1. (További utalásaim, illetve idézeteim is ezen jegyzőkönyv adataira támaszkodnak). 2 Tóth Mihály detroiti esperes jelentéséből. 29. 1. 3 u. o. 27. 1. 4 u. o. 26.

Next

/
Thumbnails
Contents