Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-05-05 / 18. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 18. szám. Pápa, 1940 május 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ___________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ______________________,_____------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Faj, nép, nemzet* Minden embernek örök álma, de célja is annak biztos tudása, honnan jött és hová megy. De egy van ez népeknél, nemzeteknél is. Az első az eredet kérdése, a második a programúi. Régi igazság az emberiségnek fajokra való felosztása (kaukázusi, mongol, ethiop, amerikai, maláji). Az egyes fajokat lehetne testalkat, bőrszín, fogazat, szem, hajszín, szemvágás, orr, szájállás, mozgás és meg megszámlálhatatlan módozatok szerint keresni és osztályozni. Lehetne az osztályozás alapja a lelki, szellemi tulajdonság és ennek különböző módon való megnyilvánulása. Az egyafjtákon belül ismételten különböző népcsoportok keletkeztek idők folyamán nyelv, jellem stb. tagozódás szerint, amelyek ma már alig vállalnak egymással csak vajmi közösséget is. Ha egy faj, vagy nép nem tudja eredetét a neki tetsző legszebb módon igazolni, egyszerűen a képzelethez fordul és az eredetről a mesék és költészet a legfenségesebbet alkotja meg. így származtak a klasszikus népek mind az istenektől, így születtek az egyes dinasztiák az égben és nemzettek népeket, lettek népek vezéreivé. A fajok és népek kényszerű sorsa a keveredés a történelem folyamán. Véleményem szerint hiú ábránd ma egy fajú népről beszélni. Végigvizsgálhatjuk Európa minden népét és nem fogunk egyfajtájú népet vagy embercsoportot találni. Talán a Kaukázus mély völgykatlanaiban, talán az északi sark felé a tundrák vidékén felfedezhetnénk olyan embercsoportot, amely 2000 esztendővel ezelőtt letelepedett ott és fajiságát antropológiai tekintetben tisztán megőrizte, de ezeknek meg az lett a jutalmuk, sorsuk vagy átkuk, hogy elsatny ultak, de generáló diák. Amikor ma fajokról beszélünk: sokszor a kényelem kedvéért használjuk ezt a szót olyan nagyobb »embercsoport« megjelölésére, melynek tagjai többékevésbbé azonos nyelven beszélnek, akiknek történeti eredete többé-kevésbbé közös és akik között az írott történet korában, az utolsó kétezer év során bizonyos jellemvonások, bizonyos gondolkozásmód és a társas érintkezés bizonyos formái alakultak ki és tették bennük tudatossá a _gondolatot, hogy ugyanazon faji csoportba tartoznak. Nem is lehet ez máskép, hiszen amikor a hódító nép szállást csinál magának, a legritkábban jut teljesen néptelen vidékre. Ott marad a régi lakosság, a hódítók megbecsülik őket., tanuljak is tőlük az úi£ haza adott viszonyai közötti foglalkozásokat. Különösen akkor, ha a meghódított nép műveltebb a hódítónál. * Részlet Vörös Lajos őriszentpéteri lelkipásztornak a dunántúli egyházkerületi lelkészértekezletre készült hozzászólásából. PAPAy Ezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy faj egyáltalán nincs és csupán véletlenül egy nyelvet beszélő mépegyvelegíek lakják a földet. De bizonyos, hogy a népek élete és nemzetté válása során szerepe volt a 1. földrajzi helyzetnek. Annak a földnek, amely folyóival öntözte a rónákat, azoknak a hegyeknek, amelyek körülszegélyezték azt. 2. Annak a vezérnek, fejedelemnek, aki körül kikristályosodott annak a népnek minden ideálja, akinek erős keze és célkitűzései megjelölték a nép jövőjét és 3. annak a többségi fajtának, amely beolvasztó erejét érvényesíteni tudta és tudja. A sorsközösség is formálhat népeket és nemzeteket. Van-e hát magyar faj, kérdezhetné valaki ezek után? A »tisztavérű fajiság« értelmében talán nincs, legalább is ennek kimutatása olyan nehéz feladat volna, mint ha valaki elhatározná, hogy a Feketetengerből kimeri a Duna vizét. Addig merné, hogy a végén semmi víz se maradna benne. És mégis van. Antropológiailag talán nem rekonstruálható, nem mutatható be a panoptikumban, nem mondhatjuk, hogy barna, nem állíthatjuk, hogy szőke, hanem úgy határozhatnám meg, mint Arany János: „Se nem szőke, se nem barna, Hanem olyan magyar fajta.“ Az a turáni magyar faj, amely bár létrejöhetett törökségből, szlávságból és ugorságból, amely össze tudott forrni ezzel a magyar földdel és itt nemcsak népség lett, hanem nemzetet tudott alkotni. Meg tudott erősödni fajrokonaival: a kunokkal és bessenyökkel, jászokkal, akiket le tudott maga közé- a Jegideálisabban telepíteni. Nem üresen maradt puszta helyekre, hanem úgy, hogy bessenyő telepeket, illetőleg azoknak ínyomait a Tiszánál, Marosnál éppúgy, mint a Zalánál kimutathatjuk, nyomait a Mátraalján éppúgy láthatjuk, mint a Dunántúlon. Megvan az a magyar faj, amely államot tudott itt formálni és nemzetet tudott fenntartani, nyelvét uralkodóvá tudta tenni, és ameddig ezen a földön a maga ura judott lenni, bármennyit szenvedett is Nyilat és Kelet kapujában^ bár egy tatárjárás el is pusztította, újból kinőtt ebből a földből, mert sorsát itt vállalta, életét ide kötötte. A mohácsi vész, illetőleg a török hódoltság után lettünk csak néprajzi egyveleggé, amikor a magyar lakosság ezen a földön 45o/o-ra apadt le. Nem tartozik megbeszélésünk körébe a magyar faj azóta való élet-halál küzdelmének története, de szomorú valóságként szögezhetjük l.e, hogy azóta számunkra csak a természetes szaporodás útja volt nyitva. Sokszor gondolkoztam már felette, mi tartotta meg ezt a magyar népet? Ennek a magyar földnek a
