Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)

1940-12-29 / 52. szám

Ötvenegyedik évfolyam.

52. szám.

Pápa, 1940 december 29.

DDNÁNTULI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚL! REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ____________________________-------------------------------------------FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK--------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Missziói munka a földművelő nép között.

(Folyt, és vége.)

A földműves ember etikájának második tényezője a szokás, ami különös figyelmet érdemel. Ez mindennekelőtt vallásos szokás, amiben a földművesnek a világ rendjéhez fűződő gondolata kifejeződik. Ez a vallásosság természetesen éles ellentétben áll a Schleiermacher vallásával, melynek alapja a szubjektív érzés volt. A fölművelő vallása nem zárja ki az érzést, de nála a vallás nem az érzésen, hanem az erkölcsi objektív rendelkezéseken alapszik, s aki aláveti magát ezeknek a rendeléseknek, és ezekhez szokás szerint alkalmaszkodik, az már vallásos és kegyes embernek számít. Ha az evangeliom tanítására gondolunk, akkor is csodálkozással kell megállapítanunk,, hogy hol van ez a felfogás az evangéliomtóU mert a keresztyén vallás mégis csak egészen más és a földművelő ember vallása nagyon messze elmarad az újszövetség vallásától.

De menjünk tovább! A földművelő ember etikájának harmadik tényezője a jog, amit a földműves ember sokra értékel. »A jog mégis csak legyen jog« a zsoltárokból véve a földműves embernek szállóigéjévé lett és különösen hangsúlyozza a természetnek a jogát. Szerinte a jog, mint Isten parancsa és mint kegyes szokás és jog irányította a földművelő ember vallásos és erkölcsi életét és még a mai földműves emberben is igen gyakran megtalálhatjuk ezeknek nyomait. Ezek egységben és egységesen irányították az egész életet és ennek az egységnek gondolata mindig meg volt a földműves ember lelkében. Ellene volt minden részekre tagozódásnak, s ezért hirdeti még ma is sokszor, hogy miért nincs egy hit, egy vallás és egy egyház?! Itt természetesen a magáéra gondol. A gyülekezet egysege nagyobb értéket jelent számára, mint esetleg a maga gondolatának keresztülvitele és megvalósítása. Különösen nem szereti, ha ebben az egységben valaki spekulál és így külön utakon akar tárni. Az önálló gondolkozást ugyan nem kárhoztatja, de nem tartja szükségesnek, hogy túlságosan érvényesítsék. Ennek egyenes következménye az, hogy a szubjektív vallásosságot, különösen az élményvallásosságot nem szereti még hallani sem és így szemben áll minden individuális és szubjektív vallásossággál. Ezért szokták mondani, hogy a magyar földművé »meggondolt« még a vallásosságában is és nem enged meg, sőt helytelenít minden szélsőséget.

Ennek az egységnek gondolatából következik, hogy a földmívelő ember nem szívesen látja azokat, akik nem az ő közösségéből kerültek ki. A tisztviselőit csak jött-menteknek és a szegényebb betelepülőket csak »rongy«-nak és »koldus«~nak nevezi még ma is sok helyen. Így történt meg az, hogy mivel a szektákat először szegények karolták fel, azért már csak büszkeségből sem csatlakozott ezekhez, de nem is fogadott el semmi gondolatot sem a szerinte csak »jött-ment« idegen szektaprédikátoroktól. Egész sorát lehetne felhozni azoknak a megjegyzéseknek, melyekkel a Fzektásokat szokták kifizetni fölényesen, de ránk nézve most nem ez a fontos, hanem annak megállapítása, hogy ez a magatartás is még mindig nem nz igazi személyes bizonyságtételből, hanem az előbb többször említett egység gondolatából származik és így a szekták próbálkozásának visszautasítása is legtöbb helyen nem az öntudatos és élő keresztyén hitből, hanem szokásból, illetve az előbb említett törvényszerűségből származik. S az egésznek az a lényege, hogy nem egyedül akar keresztyén lenni, hanem az egész gyülekezettel együtt és szégyelné otthagyni azokat, akikkel egy gyülekezetben élt, ami által megvetés tárgya lenne a többi részéről. Ebből a szempontból és nem lelki szempontból nézi a vegyesházasságokat és a más vallásokat is. A valláskülönbség a földmíves népnél legtöbb helyen nagy válaszfal, amit áthidalni nem igen lehet s amit azután nagyszerűen mutatnak az olyan helységek, ahol a szomszéd község más vallású. Egészen más életstílus alakul ki az egyikben, mmt a másikban és valami jó viszony álig alakul ki közöttük.

Magyar református földmívelő népünknek jellemző vonása az is, hogy hamar szeret, hamar felejt. A jót hamar megszereti, de hamar el is felejti. Sokszor a legközelebbi rokonok vannak egymással a leggyülölködőbb haragban. Láttam ilyeneket, de amikor a rokonság gyakorlásának ideje eljött, mindig felfüggesztették haragjukat s csak az alkalom elmúlta után folytatták tovább. Egyszer egyik családjában 'haláleset fordult elő és illett meghívni a másikat. Nemsokára a másik családjában lakodalom volt, s ide is illett meghívni az előbbi rokont. Az ilyen nagyobb eseményekre való tekintettel kibékültek mindig, de az események között levő időben állandóan torzsalkodtak. Egyik lelkipásztortól hallottam, hogy egy beteg úrvacsorát keift, s amikor elmondta Vele együtt az Űri imát, a vétkek megbocsátásánál kitörve kiáltotta: azt már nem, nem bocsátók meg neki, stb.' Ezekből is láthatjuk, hogy népünk mennyire nem tud megbocsátani, mert először nem lelki életet él és nem adta át magát az evangéliomnak. Csak a törvényvallás él benne, de az evangéliomot alig ismeri és így alig követi.

Hogy már most ilyen vallásosság mellett milyen lehet az istentisztelet és imádság szerepe, azt egész röviden úgy jellemezhetjük, hogy az istentisztelet nem az egyén hódolata és tisztelete Isten előtt, hanem az isteni parancs és akarat hirdetésének és magyarázásának alkalma. Az imádság a lélek beszélgetése Istennel.