Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-11-24 / 47. szám
230. oldal. JL DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. elnökségünk el is intézte a rábízott feladatot és egyéni súlyával is támogatta azt. Hogy milyen eredménnyel, arról nincs tudomásom. Meg vagyok győződve azonban, hogy a pénzügyminiszte; úr által legközelebb előterjesztett, több, mint kétmilliárdos állami költségvetésben, amely nép- és családvédelmi a'ap létesítésére, a gyermekvédelem fokozatosabb kifejlesztésére, a mezőgazdasági lakosság házhelyhez juttatására, a falu egészségvédelmére, az anya- és csecsemővédelemre, a közjótékonysági és emberbaráti intézmények segélyezésére, — egy szóval szociális célokra oly tekintélyes összegeket foglal magában s a kultusztárca kiadásait több, mint 13 millióval emeli: a református egyházi adósegély teljes összegében való folyósítása minden joggal helyet kérhetett magának. Ha nem: minden magyar református közéleti tényezőnek egyházunk iránti féltő szeretettel oda kell hatnia, hogy e jogos igény megfelelő kielégítést nyerjen. S ha ez az államkincstár érdekeivel nem volna összeegyeztethető, — éppen most s talán megfelelőbb és nem is egészen új, de itt-ott szórványosan jelentkező kielégítési mód rendelkezésre áll. Még pedig a földbirtokreformmal kapcsolatban. Ha a protestáns püspököknek az 1848. XX. te. alapján juttatott készpénz javadalmat egyszersmindenkorra meg lehetett és pedig a kincstárra is előnyösen megfelelő földbirtok futtatásával váltani, mért ne történhetnék ugyanez az egyházközség részére az ugyanazon törvény végrenajtása címén biztosított államsegéllyel. Alig van egyházközségünk, melynek területén, vagy közeiében e célra igénybevehető földbirtok ne volna. Ha pedig nincs, ott áll a felvidéki földreform felülvizsgálatára kiküldött kormánybiztosság okos példaadása, mely több gyülekezetét égyesíttét igényét egy nagyobb birtokrész átadásával elégíti ki, melynek jövedelmében az illető egyházközségek terheik és teherbíróképességük figyelembevételével arányosan részesülnek. Ez az eliárás a földreform-törvény alapelveinek teljes betartásával, kishaszonbérletek létesítésével lenne kapcsolatban, természetesen a tulajdonjog fenntartása mellett. A magyar reformátusság zöme a földből él, földműveléssel foglalkozik, szinte természetes^ hogy egyházi életét is a magyar föld biztosítsa. Ott ez a föld bizonyára jó kezekben lenne gazdasági szempontból is, nemzethűség szempontjából is. Méltóztassék az elmondottakat bölcs megfontolás tárgyává tenni, egyházi és állami illetékeseinknek megszívlelésre — és * mindenekfelett cselekvésre ajánlani. Legyen szabad e helyütt még a nemzetvédelem és magyar jövő szempontjából egy rendkívül fontos s ma már Istennek hála állandóan napirenden tartott kérdésre, a telepítésre felhívnom a becses figyelmet, — rávilágítva természetesen ezzel kapcsolatban egyházunk életérdekeire is. Egyházkerületünkben, tudomásom szerint két helyütt folyik számbavehető református telepítés: Mosonmagyaróvár vidékén és Tótvázsonyban, mindkét helyen a református lelkipásztor lelkesedésével, buzgalmával, megfeszített és éppen azért áldott szolgálatával. Az előbbi helyen Kisnyilas, Jánosháza és Piinkösdvásár szórványokba 29 református család települt 159 lélekszámmal és 45 iskolaköteles gyermekkel. Az anyaegyházközség lelkipásztora a telepesek számára időnként istenitiszteletet tart, a gyermekeket hetenként vallásoktatásban részesíti. Jelentése szerint újabban 32 református népes telepes család érkezett Hajdúböszörményből Rónafőre 200 lélekszámmal és 85 iskolaköteles gyermekkel. Ez utóbbi helyen fiókegyházközséget óhajtanak szervezni. Az új telepesek családonként 15—20 kát. hold földet kapnak, az anyaegyházközség pedig 32 holdat a telepesek lelkigondozására, s állami iskolába jaró gyermekeik vallásoktatására. Itt tehát úgy látszik, az adósegély már földbirtokban van tőkésítve. Az új templomban „fHzendülő buzgó magyar ének bizonyára felhat az egek egébe, az igehirdetés pedig lehat a lelkek mélyéig, az örök evangéliom isteni hatalma azt műveli, hogy ’hittestvéreinkben olyan magyar református végvár épüljön ott a napnyugati határvidéken, melyen sem földi, sem pokolbeli hatalmasságok soha diadalmat nem vehetnek. Tótvázsony a dunántúli pusztuló magyar falvak egyik legszomorúbb példánya volt még 1932-ben is. »156 lelkiekben és anyagiakban lerongyolt lélek vonszolta életét a ,minden mindegy!' szörnyű elvével a halál, a végpusztulás felé.« A gyülekezet tele volt adóssággal, egyházi épületei düledező félben. A pusztulás okai lelki, de még nagyobb mértékben gazdasági tényezők voltak. Egy, a Lélek által itt őrizővé tett lelkipásztor felismerte ezt s le’kes munkája által eddig is csodát művelt itt az isteni Gondviselés. Ma a gyülekezet lélekszáma 310, vagyona 40o/o-kal növekedett, Új iskolájában 53 gyermeket rendes tanító tanít, ma is 12 telepes ház épül, a földmívelésügyi miniszter úr megbízásából a ref. lelkipásztor ellenőrzése alatt. Pedig az idegen ajkú »betalicskázott« lakosság bizony nem igen segítette az alföldi színmagyar református telepeseket, sőt nem egy gáncsvetés akadályozta az építő munkát. És itt sorjában felvonul lelki szemeim előtt az a sok-sok jobb sorsra méltó magyar falu, miket lelketlen tanácsadók, a felszínes civilizáció kísértései és a könnyű megélhetés népesebb családoktól irtózó törekvése, lelki és gazdasági romboló tényezők démon légiói a lassú, de bizonyos romiás és pusztulás olyan meredek lejtőjére vezettek, melyen a kishitűek rémlátása szerint a megállásra immár gondolni is alig lehet. Előttünk a példa: csak akarni, merni, tenni, küzdeni kell s egy gyönyörű nemzetmentő magyar és református munkamező áll lelkipásztoraink előtt s ha az évtizedes panasz és siránkozás helyett kezeinket az eke szarvára vetjük, a telepítés vérátömlesztése által meg Jehet menteni még a sír szélén állót is az életnek* az új virágzásnak. A földbirtokreform törvény végrehajtás előtt már inkább végrehajtás alatt áll. Minden református lelkipásztornak ismernie kell egyházközségében azokat a törpebirtokos családokat, akik kishaszonbérlet szerzésére családi, lelki és anyagi tekintetben alkalmasak s minden lelkipásztornak elengedhetetlen kötelessége, hogy elsősorban ezeket a családokat segítse a földhöz jutáshoz felvilágosítással, tanáccsal, utánjárással, ha kell, kilincseléssel is. Az igénybe vett nagybirtokok ezen a módon Dunántúl a legtöbb helyütt aligha lesznek feloszthatok minden tekintetben megfelelő igénylők között. Előáll tehát a telepítés szükségessége és lehetősége. Ezen a téren a szó szoros értelmében prófétai és apostoli szolgálat vár lelkipásztorainkra, hogy más vidéki szegény, népes, de dolgozni vágyó és tudó magyar református testvéreinket a maguk falujában életlehetőséghez juttatva, a kihalt, üres házakat benépesítsék, a községben is, egyházban is egy új élet, egy boldogabb magyar jövő alapjait lerakják. Hogy ez nem lehetetlen, mutatják a mosonmagyaróvári és tótvázsonyi eredmények. A földmívelésügyi kormány nem utasítja el a felajánlott segítséget, sőt nagy megértéssel fogadja és veszi
