Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-11-17 / 46. szám
224. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 1940. ban, hanem az előbbi jólét lakóhelyein is. S tetszett az Úrnak,hogy a próbálás mellett vesszőzzön is. A szokatlanul hosszú és zordon tél után vízáradás tört ránk körös-körül. A patakok folyamokká, a folyamok tengerré változtak, a szántóföldek búzavetésein belvizek fakadtak, s még a nyári eső és harmat is átokká lettek, megdézsmálni azt a keveset is, mit az rtéletes tavasz meghagyott. Bizony felhős a magyar eg most is, még felhősebb talán, mint a kolozsvári örömnap kezdetén! De új csodát is értünk: a kedves, érlelő hosszú ősz Isten-adta csodáját, hogy a ‘különösen itt, Dunántúlon oly fontos tavaszi kapás növény jó részét s ezzel együtt a szűkös megélhetés utolsó reménységét kora dér ne hervassza el. Ha foszlós bélü kalács vagy hófehér kenyér nem kerül is itt a mi népünk asztalára, 'de a nyomorúság üres kamrái is megfogyatkoztak. Legyen hála érte megtartó Istenünknek! Nem ßzabad elfelednünk azonban, hogy telt kamra is kevés van, s ahol a szűkös élés fogy, hívatlanul is megjelen ott a pajzsos férfiú, az ínség. Szeretetünk teljességével, az erősebb testvér minden áldozatra kész leikével öleljük át a nem egy helyütt mindenükből kifosztott, megrabolt erdélyi magyar véreinket; álljunk oda az »Erdélyért« megsegítő mozgalom munkásai közé, adtunk é szent célra a lehetőség szerint Istentől vett javainkból: de nem szabad szemet hunynunk az »itthon« kiáltó szükségletei előtt sem. Szeretettel, féltő szeretettel kérem dunántúli gyülekezeteink vezetőit és tehetőseit, karolják fel, még pedig fokozottabb mérvben karolják fel az immár ajtónk előtt álló télen a gyülekezeti szegénygondozás, különösen pedig a szegénysorsú iskolás gyermekek ruhával és élelemmel való ellátásának szolgálatát, Isten parancsa szerinti nemes munkáját. Hisz oly boldog, aki adhat. A pirosság a jóltáplált, egészséges gyermek arcán egy szebb jövendő hajnalpírja és bizonyossága. Mindenek felett pedig fokozott buzgósággal kell hirdetnünk és terjesztenünk ez alkalmatlannak látszó időkben is a hitnek tudományát, az élet lelkének törvénvét. az örökkévaló evangéliumot, a teljes Szentírást. Szinte újjal mutat és a jó alkalomnak áron is megvételére ösztönöz a Károlyi Gáspár nagy magyar bibliafordítása megjelenésének 350-ik évfordulója s a magyarországi két protestáns egyház folyó évi október hó 13-án Budapesten tartott emlékünnepe. A dunántúli magyar reformátusság bibliás nép volt mindig. Ez őrizte meg eleinkben a hitet s a hit megtartotta őket az életre. Bizony a Biblia és nem más hatalmasság. Mikor a törökdúlás idején a hadak útjából oly sokszor a rengeteg mélvére menekültek a kis dunántúli eklézsiák lakói s a zsoltárnak nem volt szabad felzendülni az ajkakon, mert az ének elárulta volna a rejtekhelyét: elővették a Bibliát, rebegő hangon olvasták az Igét és a rájuk hajló lombsátor Isten templomává magasztosult. Mikor a napnyugati türelmetlenség fojtogatta őket, megerősödtek a szent Igében: »Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik« (Máté 10:28). Most is hatalom ez, egyetlen igaz hatalmasság, Istennek hatalma. És ma különösen nagy szükségünk van és lehet, hogy már a közel jövőben még nagyobb szükségünk lesz ennek a hatalmasságnak a védelmére. Es ne szűnjünk meg az imádkozástól és a mi könyörgéseink mindenkor hálaadással jelenjenek meg Isten előtt. Hálaadással a megtartásért, az ő szent palástja szárnyának ránk takarásáért az idők, a népek ez éktelen viharjában; könyörgéssel az előttünk járók számára a józan értelemnek, a mi számunkra pedig az engedelmességnek, e őnek és bátorságnak, alázatosságnak és tűrésnek leikéért: akkor, bármit szüljön is a jövendők méhe, »nem félünk, ha elváltozik is a föld; ha hegyek omolnának is a tenger közepébe«, mert »Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban«. (Zsolt. 46.) Reformáció emlékünnepén. Irta és a pápai ref. nőnevelő-intézet reformációi emlékünnepén felolvasta Kiss Sándor theol. m. tanár. Ennek em/ékét ünnepeljük ma. Október 31-én emlékezünk anyaszentegyházunk megújhodására. S midőn ezt tesszük, teljesen tudatában vagyunk annak, hogy ez a lélekben végbemenő átalakulás van olyan fontos, sőt: fontosabb, mint az a harc, amely a katonai ídiplomáciai és gazdasági élet frontján játszódik le. Annál inkább, mivelhogy minden háború, minden emberi viszály mögött valamilyen érzület, valamilyen lélek lakozik. Úgy is mondhatnám, hogy a külső harc a belső békétlenségből ered: Kain gyilkos botja suhanása csak külső megnyilvánulása, csattanó igazolása annak a valóságnak, hogy Kain lelke izzik a gyűlölettől. Ugyanígy: a reformátorok harca, mindazt, amit róluk el lehet mondani, életük történése, tetteik, írásaik csupán kézzelfogható bizonyságai annak, amit így jelölhetünk: reformátori lélek. Éppen ezért, amikor ma a reformáció emlékét ünnepeljük, nem; a reformátorok elmúló alakja áll ünneplésünk központjában, hanem az a szellem, melyet ők képviseltek, vagy talán nem is helyesen mondom — az a Lélek, melynek szolgáivá lettek, az az igazság, amely foglyul ejtette őket. Hadd mondtam így: második pünkösdöt ünneoelünk. De éppen, mert a reformáció második pünkösd, október 31-e számunkra nem emlékünnep, nem elmerengés a múlton, nem csupán visszatekintés, nem a múlt egy darabja, hanem jelen valóság: örök reformáció, mely állandóan tart, soha nem szűnik meg. A reformáció tehát ma is szükséges. Szükséges voltáról beszél egész korunk. Háború Európában, Ázsiában, Afrikában. Ahol még nincs háború a csatatereken, ott is dúl már, szörnyű pusztításának nyomait megtaláljuk az iparban, kereskedelemben, a megélhetés terhei alatt roskadozó családi otthonokban, mindenütt. Miért van mindez? Mert az önzés még mindig erősebb, mint a másokért szenvedni is kész szeretet. Fogalmazhatnám úgy is: azért, mert a keresztyénség nem az, aminek Isten szánta. Szeretném azt mondani, hogy ma nem annyira a hitcikkeket kell reformálni, mint inkább a gyakorlati életet. A reformáció azonban nemcsak szükségesség, hanem egyben lehetőség is. Ha csak tőlünk függne, alig számíthatnánk rá. Istennek azonban minden lehetséges. Egyik választottját kicsi bányászfaluból, a másikat tudós könyvek halmaza mellől hívja el. Eszükben és szívükben, emberszemek elől elrejtve, sokáig dúl a viaskodás Róma és az Evangéliom között, de végül győz az Evangéliom s szavuk megrengeti a pápaság trónját. Parányi hajókon távoli világrészekbe küldi örömüzenetét, gyenge testű, de bátor lelkű prófétái által a világ minden táján elterjeszted Egyszülöttének égből hozott evangéliomát. Ha ők képesek voltak erre, miért ne volnánk mi is? Ha ők harcba tudtak szállni a gonosszal, miért ne tudnánk mi is?
