Dunántúli Protestáns Lap, 1940 (51. évfolyam, 1-52. szám)
1940-08-04 / 31. szám
Ötvenegyedik évfolyam. 31. szám. Pápa, 1940 augusztus 4. DDNÄNTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE __________________________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.____________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Főiskolánk benépesítése. in. Hálával tartozom Bakó Lajos esperes úrnak azért, hogy esperesi jelentésében erre a tárgyra is kitért. Lelkes szavakkal fordul a mezőföldi egyházmegye lelkészeihez, tanítóihoz és prosbitereihez, hogy viseljék szívükön pápai főiskolánk ügyét, járjanak elől jó példával, járassák gyermekeiket a nii iskolánkba Lés minden igyekezetükkel hassanak oda, hogy példájukat a többi taníttató református szülők is kövessék. Az esperes úr fejtegetésében benne van, hogy amikor a mi iskolánkba hozzák gyermekeiket, akkor saját maguknak is használnak, mert innét olyan szellemet és világszemléletet visznek magukkal az életbe, aminőt más intézetből nem vihetnek. Micsoda győzelem volna önmagunkon, ha ezek a lelkes szavak elhatolnának egyházkerületünk legtávolabbi zugába is és ott a parókiák lakóinak szívében helyet találnának. Ha egyszer rádöbbennénk mindenütt, hogy nekünk szent kötelességünk a pápai kollégiumban taníttatni gyermekeinket. Igaz ugyan, hogy iskolaválasztási szabadságunk van, de ez meg van elemi iskolás gyermekeink szüleinek is. Mégis, nem tudom, mit szólnánk hozzá, ha a gaját eklézsiánkban eszükbe jutna a szülőknek nem a mi iskolánkba járatni a gyermekeiket. Nincs erre írott törvény, de arra sincs, hogy például a lelkész egyházát szeretni tartozik. De hát nem ez az alfája az én lelkipásztori képesítettségemnek és mivoltomnak? Annyira tartozik szeretni a lelkész az egyházát, annyira conditio sine qua non-ja ez a szeretet az ő lelkipásztori szolgálatának és hivatásának, hogy e nélkül nem is lehet lelkipásztor, tehát erre törvényparagrafusban kötelezni szükségtelen. De ezt a szeretetet nem csak mondani, hanem gyakorolni is kell az élet minden vonalán. Gyakorlom abban, hogy a saját gyermekeimet és a lelkipásztorságom alá tartozó gyermekeket úgy iparkodom nevelni, hogy azok jó reformátusok legyenek. És itt megint eljutottunk ahhoz a tételhez, hogy amennyire lehetséges, járassuk gyermekeinket a mi iskolánkba. Bakó Lajos az ő esperesi jelentésében felkiált: »Ma inem merem leírni sem azt a kicsi számot, amelyik azt mondja meg, hogy milyen kevés most a Mezőföldről való pápai diák!« — Nagyon kérem egyházkerületünk többi esperesét, hogy szintén tartsanak ilyen szemlét egyházmegyéjük felett. Hiszem, hogy ennek a szemlének olyan hatása lesz, ami meg fogja növelni a pápai diákok számát, fel fogja emelni a kívánatos négy százas létszámra, ami elég szerény kívánság. Egész könnyen elérhetnék ezt a létszámot, ha most már a komáromi és borsi egyházmegyék lelkészei, tanítói, presbiterei és hívei is bekapcsolódnának egyházkerületi életünk vérkeringésébe. Nagyon kérem is őket erre a bekapcsolódásra. Hassanak oda, hogy ezen egyházmegyékből minél többen jöjjenek a pápai gimnáziumba és a pápai nőnevelő-intézetbe. Valaki megkérdezte tőlem: ugyan hova járhatnak a komáromi és barsi. középiskolás gyermekek középiskolába? Erre nincs más felelet mint az, hogy beutaznak Komáromba, Dunaszerdahelyre, Érsekújvárra és Lévára. Harcba kerül, de vállalni kell a harcot, hogy ezeknek a tanulóknak legalább egy része a jövő ősszel ide kertiltön, ahová való, Pápára. Ha fiúk: a gimnáziumba, ha leányok: a nőnevelő-intézetbe. A folyó évtől kezdve ezen egyházmegyéknek is fizetniük kell a főiskolai járulékokat, miután szerves tagjaivá váltak egyházkerületünknek. De volna-e értelme ennek az adózásnak és egyáltalán, volna-e értelme ennek a terhes iskolafenntartásnak, ha nem ide járatjuk gyermekeinket, hanem engedjük, hogy azok szanaszét kóboroljanak mindenféle más szellemiségű és világnézetű intézetbe? Vonjuk le a konzekvenciát: ha van iskolánk, amit áldozatok árán tartunk fenn, akkor abban neveltessük gyermekeinket, különben kárba veszett az áldozat. És még azon kívül hűtleneknek is találtatunk, hűtleneknek saját hivatásunkhoz, múltúnkhoz, tradíciónkhoz, történelmi szellemünkhöz, jövendőnkhöz és — egész anyaszentegyházunkhoz. — Anyaszentegyházunk jövője •ugyanis azokon a gyermeki szíveken épül fel, amelyeknek nevelése ránk bízatott. Hogy milyen lesz a jövő, attól függ, hogyan neveljük és mire neveljük ezeket a gyermeki szíveket. Ha nekünk minden mindegy, akkor közönyösek vagyunk az egyházunk iránt. A közönnyel pedig egy-egy fejszecsapást mérünk egyházunk fájára. Minden fejszecsapás után, melyet •egyházunk fájára mérünk, vér fog kicsordulni, a magunk vére! Ólé Sándor. — Hibaigazítás. „Főiskolánk benépesítése“ című cikkem f. hó 28-án megjelent II. részének utolsóelőtti mondatába sajnálatos értelemfordító betühiba csúszott be. A lapban így áll: „Érdemes azt mondani: Itt van egy kis parasztfiú, jó eszü, jó tanuló, érdemes volna kitaníttatni, ki is harcolom, hogy felvegyék Pápára! Hát azért hogy felvegyék Pápára a kollégiumba, harcolni nem kell, mert biztosan felveszik. Harcolni azért kell, hogy a szülői felvigyék Pápára, a kollégiumba. És ha felhozták, Isten segítségével lesz is ember belőle. De ezért az i betűért harcolni kell. Szívvel, lélekkel. Olé Sándor.
