Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-04-09 / 15. szám
72. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. Hűséggel a vártán. A visszatért Felvidéken és Kárpátalján sok megható jelét találhatjuk a régi magyar hűségnek. Hiába, a vér nem válik vízzé) Hisz’ az egész magyar nemzet szerepe nem más, mint a vártán lenni Nyugat és Kelet találkozásánál. S hogy az összmagyarság milyen hűséggel állott a vártán, századokon keresztül, annak ékes, sajnos, reánk nézve tragikus bizonysága, hogy amig a nyugati népek a védelmünk nyújtotta békében megnőttek, megizmosodtak anyagiakban és szellemiekben és megduzzadtak lélekszámban, addig Európa kisemmizett népe, a magyar legyengült, elszegényedett, megfogyatkozott. De azért a hűség megmaradt. A napsugárnak nem lehet megtiltani, hogy életet fakasszon, illattá, nektárrá ne váljon, Ezért van. A vártán való hűségért van a magyar is. És csak addig lesz, amig hűsége megmarad. így voltunk mi, felvidékiek kerek 20 esztendeig hűséggel a vártán. Mondhatnám így is: húsvéti hittel a vártán. A régi magyar élet leépítése láttán, amikor édes fajtestvéreink vagonlakók, földönfutók, kenyér- és jövőnélküli rongyos sereg lettel^, megfájduló szívvel egy-egy időre szárnyaszegetten virrasztottunk a vártán. Bizony, csak a hit tartott meg minket! Ugyanaz a lelkűiét, ami megmentette a Jézus tanítványait. A feltámadásba vetett, rendíthetetlen bizalom. Még jönni fog, mert jönni kell! Egyházközségünk e szakaszon a legészakibb. A mai határ is tőlünk alig öt km.-re van. Sajnos, az etnográfiai határ is majdnem ugyanott. Óriási katholikus többség van körül. Községünkben is erősen kisebbség vagyunk, mert 3040-ből csak 750 a református. Némi vigasztalás, hogy a határ nagyrésze a kezünkön van. Sajnos, évtizedek óta nem szaporodunk. De magyar és református vagyunk mind egy szálig! A helybeli állami tót népiskolába református gyermek sohasem járt. Erre büszkék vagyunk. Pedig de csábítgatták ingyen könyvvel, taneszközzel, ruhával stb. Hűséggel a magyar vártán. Amikor ellenségeink arra kényszerítettek, hogy állami ünnepeiken »hálaadó istentiszteletet« tartsunk, a lelkészen, tanítón és az iskolás gyermekeken kívül csak két cseh csendőr volt jelen. Híveink közül egy sem! „Kik minket ott bús rabigába zártak, Víg éneket tőlünk hiába vártak, Hogy mondhattunk volna mi éneket, Mikor szivünk a bútól elepedt.. . (CXXXV1I. 2.) A csehek iparkodtak minden magyar nemzeti szimbólumtól megfosztani. Nemcsak ihletett művészek alkotta szobrokat döntöttek porba, de még a magyar zászlótól is féltek. Elszedték és összetépték. Egyet tőlünk is elvettek, de öt méter hosszú címeres lobogónkat 20 évig rejtegettük a parókián. Igaz, hogy a moly kikezdte, de hozzá hasonló szép messze vidéken nincsen. Drága, mint a honvédek tépett hadi lobogója. A cseh gonoszsággal szemben mást nem tehettünk, mint erősítettük az anyaegyház bástyáit. Igen nagy hasznát vettük a felekezeti iskoláinknak! Megszerveztük az egész gyülekezeti életet. A vasárnapa iskolák, legény-, leány- és felnőttek bibliaköre, énekkar, egyházi könyvtár, vallásos estek, teaestélyek a vallási élet mellett mind táplálták a magyar nemzeti érzést is. Mert hiába, mindig haza: Hungária édesanyánkra gondoltunk! Ez oknál fogva hitünkbe a keresztyénség nagy eszméi mellett egyre több nemzeti érzés vegyült önkéntelenül is. Maga a tulajdonképeni igehirdetés is igen gyakran »kétértelműséggel« volt tele. Híveink dicséretére legyen mondva, mindig helyesen értették meg. A lelkészeknek, különösen exponáltabb helyeken, nagyon óvatosan kellett eljárniok. Püspöki titkárságom idején Pozsonyban országgyűlési képviselők választásakor tartott prédikációm miatt hat hétig állottam rendőrségi megfigyelés alatt. Itteni szolgálatom idején pedig Vágsellyén (szórványunk) szűkös nyugdíjjal fiatalon elbocsátott magyar jegyző ravatala» melletti gyászbeszédemből kifolyólag, amelyben a pusztuló magyar középosztály sorsára mutattam rá, majdnem rendtörvényes ügy lett. (Ennek legenyhébb büntetése a kongruának évekre való elvonása.) Nagyban folytak a kihallgatások, de az ügy valahol, Istennek hála, elakadt. Hűséggel a vártán. Az anyaországnak minden hazafias ünnepélyének rádióközvetítését, erősen letompított rádió mellett, végig hallgattuk. Hitet és reménységet merítettünk belőle. Kellett ez nagyon a mi magyar lelkűnknek. Meggyőződésem, hogy mennél öntudatosabb református keresztyén valaki, annál bizonyosabban marad meg nemzeti érzésében is. Húsvéti hittel a vártán. 1938 november 2-án este a belvederi döntés után megkondultak harangjaink, hogy hirdessék a magyar feltámadást. Magyar zászlós felvonulást rendeztünk a faluban. A községházáról és a csendőrségről levertük a cseh felíráséi táblákat, noha katonákkal megerősített csendőrőrs volt nálunk. A mámoros tömeg előbb a r. kath., majd a református templomba vonult. Megható hálaadó istentiszteletet tartottunk. A templomba be nem férő sokaság az udvart és a Kálvinteret is ellepte. Sírószemű gyülekezet ajkáról szállott a nemzeti imádság: Isten áldd meg a magyart... 20 éven keresztül nem volt szabad énekelni. Most azonban már félretettünk minden tiltó rendelkezést. Elemi erővel tört fel a sokaság ajkán a Himnusz irtán a Szózat: Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és meghalnod kell... Sírt mindenki... Soha többé ilyen 'könnyes szemű gyülekezetét! Éjfélt ütött az óra, amikor kijöttünk. Ä színnek indulatát, a léleknek csapongó érzéseit emberi szó leírni erőtelen. Betű szerint éltük át a 126. zsoltárt. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással, mert hatalmasan cselekedett velünk az Úr! Húsvéti hittel a vártán. A lélek törvénye mindig ugyanaz. Amikor csordultig telt vigasságunk pohara, új érzés lett úrrá rajtunk, amelyet nyomban bele kiáltottunk a hajnalodó magyar éjszakába: Hozd vissza, Lírám a mi foglyainkat, mint patakokat a déli földön! Mindent vissza! Húsvéti hittel őrködünk továbbra is a vártán, mert csodákat látó nemzedék vagyunk. A feltámadás mindig csoda, amihez egy a szükséges dolog: hűséggel, húsvéti hittel a vártán! Deáki. Czibor József lelkipásztor.
