Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-01-01 / 1. szám
2. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. adója, akiknek háromnál több gyermekük van és évi egyenes állami egyenes-adójuk az 500 pengőt nem haladja meg, a negyediktől kezdve minden gyermek után 25%-os adókedvezményben részesüljenek, továbbá hogy a szegény szülők gyermekeinek a negyedik gyermektől kezdve való neveléséről a fent írt módon létesíthető alapból a közület gondoskodjék. Ez a tervezet eddigi mentalitásunkhoz képest túlmerésznek látszik és tisztában vagyok vele, hogy sokaknak leikéből ellenérzést fog kiváltani. De ha az ember komolyan belegondol Dunántúl „fekete foltjaiba“ és abba, hogy már nemcsak Dunántúlon, hanem — nem is szólva Budapestről — az Alföldön is felütötte fejét az „egyke“ veszedelme, akkor nem tehet mást egyetemes egyházunk, mint hogy valami ilyen, vagy ehhez hasonló adórendszerrel próbálja védelmébe venni a családot és ezzel meggátolni az egykét, vagy az agglegénységet. Ha egészen komolyan nem vesszük a családvédelmet, akkor nincs földi hatalom, amely rajtunk segíthessen, Gondoljunk Budapestre. Az én kezemben most nincsen statisztika, hogy abból beszéljek, de azt tudom, hogy az egész bűnös Budapest családellenes, hogy a fiatalasszonyok már nem akarnak gyermeket, nagy részükben egyet se, hanem „kereső“ nők akarnak lenni, akik aztán „keresetükből“ vigan szórakozhassanak, élvezhessenek. Ezek azok a kereső nők, akik selyemkutyákkal korzóznak a Duna-korzón, de gyermeket szülni és nevelni a hazának nem akarnak. És az elnyűttség, mivel jár az egyke a mi Ifalvainkban és városainkban, az a szomorú elesettség és életuntság, amit tapasztalunk népünknél, szintén arra figyelmeztet bennünket, hogy valamit tennünk kell ennek az elesettségnek és életuntságnak a meggátlására, rá kell kényszerűenimk a magyar társadalmat arra, hogy gyermekeket neveljen és a jövendőről gondoskodjék. Ennek a kényszernek egyik eszköze lenne az új egyházi adópolitika. Mély tiszteletiéi ajánlom ezt a februárban összeülő országos zsinatunk figyelmébe. Ólé Sándor. Gondolatok a 351/1938. sz. konventi rendelettel kapcsolatban. Egy esperesi levél és egy püspöki körlevél fekszik előttem. Mindkettő ugyanabban a tárgyban. De mivel a két levél nem teljesen fedi egymást, ez is, de leginkább a 351/1938. sz. konventi rendelet bizonyos gondolatokat ébresztett fel bennem. Az esperesi levél szerint a nőszövetségek megalakítása csak akkor lesz aktuális, ha a szeretetszövetség kiküldöttei felkeresik e célból a gyülekezeteket. A püspöki körlevél pedig már abból indul ki, hogy a nőszövetségek, vagy legalább is a nőbizottságok megalakultak. És itt van az ellenmondás. De akár megalakultak, akár nem, az egyházkerület az esperes kötelességévé tette a 351/1938. sz. konventi rendelet végrehajtása feletti felügyeletet. A nevezett konventi rendelet hetenként és fejenként kétfilléres önkéntes adót vet ki a gyülekezetekre a szeretetmunka céljaira. A 351. sz. rendelet önkéntesnek mondja az adót, de a. rendelet megszövegezéséből kiérezhető, hogy valakit majd felelőssé fognak tenni az adóbefolyásokért és befizetésekért. Vagyis lesz benne kényszerítés. Mihelyt pedig kényszerítéssel jár valaminek a beszedése, akkor már megszűnt szeretetadomány lenni. De menjünk tovább. Magyarújfaluban csak 200 lelket számítva is kitesz ez az önkéntes adó évi 208 pengőt. Állami egyenes adónknak 8°/0-át. Erősen hiszem, hogy vannak gyülekezetek az országban, ahol egyházi adó cimén nem fizetnek többet, mint 15—20 °/o-ot. Ott a heti 2 fillér személyenként nem sok. De Magyarujfaluban ? Egyházi adónk állami egyenes adónknak 175—180%-a. Állításom nem légből kapott. Betekintés egyházi és iskolai költségvetésünkbe mindenkit meggyőz állításom igazságáról. Lehet-e itt nyugodt lélekkel azt mondani, hogy a 208 pengő nem sok. Felmerül lelkemben a kérdés, vállalják-e híveim ezt az újabb 8%-os adót? S ha nem, akkor mi fog történni ? Lehet-e ilyen helyzetben majd nőket kapni a szövetség részére, akik be fogják szedni ezt az adót? Egyházi hatóságaink évről-évre rakják a terheket kis gyülekezeteink vállaira, de senki sem kérdi meg, hogy vájjon elbirják-e? Fenntartói nyugdíjjárulék cimén fizettünk eddig 2°/o-°t Most fizetünk 5'’/0-ot. Megkérdezte-e valaki a gyülekezetei, hogy mit szól hozzá, birja-e az olyan kis gyülekezet, mint az enyém is ? Ravasz püspök úrnak a debreceni nagygyűlésen tett egyik kijelentése után széltében-hosszában beszélik református férfiak, hogy jövőre az állam felemeli gyülekezeteink tehercsökkentési segélyét 100o/0-ra. Ennek reményében én a felemelt fenntartói nyugdíjjárulékot be sem állítottam az 1939. évi költségvetésbe, gondolván, hogy a hiányt majd fedezi a felemelt államsegély. A felemelt államsegélyt valószínűleg elvitte a mozgósítás, az én 1939. évi egyházi számadásom az év végén deficittel fog zárulni, a presbitérium megtudja, hogy miért s a felemelt nyugdíjjárulék költségvetésbe állításának keserű izét mégis csak nekem kell lenyelnem. Kis gyülekezeteink teherbiróképesége nemcsak az által csökken, hogy terhe folytonosan emelkedik, hanem az által is, hogy lélekszámú és földbirtoka az átkos egyke miatt folytonosan csökken. Az egykét valamikor gazdasági okok váltották ki, persze most már kényelmi okai is vannak. A tanulság ebből az, hogy akkor nem törődött ennek a népnek anyagi helyzetével senki, ma se törődjék senki ? A teherbiróképességnek is van határa. Attól félek, hogy egyszer ez a nép azt mondhatja — ne adja az Úristen, hogy ez valamikor bekövetkezzék — nagyon drága nekünk ez a református egyház, keressünk olcsóbbat. (Lásd Tánczos Dezsőnek a Lelkészegyesület 49. számában megjelent cikkét.) Ilyen gondolatok, ilyen kérdések rajzanak agyamban most, karácsony szent ünnepe előtt, midőn az emberiséget bűneitől megváltó Úr Jézus Krisztus születéséhez készülünk. Csak kis gyülekezeteink részére nem volna megváltás súlyos anyagi helyzetükből? Magyarujfalu, 1938 december 20. * Gergely Győző ref. lelkész. A cikket közzéíesszük azzal a megjegyzéssel, hogy a cikkíró a Szeretetszövetség részére hetenként két filléres önkéntes adományt nem helytállóan minősíti adónak, mert az kifejezetten önkéntes adomány. Éppen ebből a cikkből bizonyosnak látszik azonban, hogy a gyülekezeti tagok egy része ezt újabb adónak fogja minősíteni s nem egy egyháztag lesz, aki a Nőszövetség taggyűjtőjét elutasítja. Ebből pedig az következik, hogy az elutasított jólelkü nő nagyon hamar belefárad a gyűjtésbe s különösen faluhelyen alig találkozik, aki ennek rendszeres folytatására vállalkozzék. Tekintettel különösen falusi népünk gondolkodásmódjára, a Szeretetszövetségnek ilyen módon való fenntartását és biztosítását nem találhatjuk sem szerencsésnek, sem célravezetőnek. Félő, hogy már az első év a mi aggodalmaink alaposságát igazolja.
