Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-01-29 / 5. szám
Ötvenedik évfolyam. 5. szám. Pápa, 1939 január 29. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.__________________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA 1 FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Lapunk a mai számtól fogva, amint azt a hivatalos részben Sörös Béla püspök úr közli a gyülekezetekkel, a dunáninneni ref. egyházkerületbe tömörült és az anyaországhoz visszatért felvidéki gyülekezeteknek is a hivatalos lapja. Ilyen minőségben ez az első alkalom, hogy szívünk mélyéből meleg szeretettel üdvözöljük a hazatért egész dunáninneni egyházkerületet, annak püspökét és főgondnokát, tisztviselőit, a két egyházmegyét, azok espereseit, gondnokait, tisztviselőit, a gyülekezetek lelkipásztorait, tanítóit, gondnokait, valamint minden rendű- és rangú hittestvérünket, akiktől lélekben sohsem szakadtunk el. Addig is, mig az alakiságok elintéződnek és illetékes egyházi hatóságaink végrehajtják a teljes egyesülést, érezzék meg hazatért atyánkfiái, hogy vérünkből valóknak tudjuk őket és boldog örömmel szorítjuk őket keblünkre. Közös a sorsunk, közösek a feladataink és közösen keressük a legjobb megoldási lehetőségeket minden téren. Nem akarjuk megismételni azokat, amiket lapunk múlt évi 45-ik számában, közvetlenül a visszatérés valóra válásának a könnyekre indító hatása alatt írtunk és amiket most is vallunk és szívünkben érzünk, csak azt mondjuk: szívünk tele van hálával Isten iránt és örvendünk, hogy akik lélekben mindig egyek voltunk, Isten végtelen irgalmából külsőleg is egyesülhettünk. Isten gazdag kegyelme kísérje vállvetett, közös fáradozásunkat a Magyar Sión építésének áldott feladatában. Nehézségek voltak, vannak és lesznek,, de nekünk reformátusoknak sohsem volt teljesen felhőtlen az égboltunk. Egy bizonyos: Jézus Krisztus tegnap és ma és prökké ugyanaz. Benne tárta fel Isten szíve legmélyebb titkát: hogy Ő szerető Atya. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Nincsen senki, bizonyára nincsen! Nélküle semmik vagyunk, Vele és Általa a lehetetlennek látszó is megvalósul. Kegyelemből, Hit által! Nem mulaszthatjuk el, hogy köszönettel és hálával meg ne emlékezzünk arról a fontos és nélkülözhetetlen szerepről, amelyet a felvidéki ref. egyházak életében a Református Egyház és Iskola szerkesztői, munkatársai és fenntartói végeztek. A sajtó korszakában nem kell fejtegetnünk, mi a jelentősége a nyomtatott betűnek. Itt csak azt mondjuk, hogy teljes meggyőződésünk szerint felbecsülhetetlen érték volt a Református Egyház és iskola az elmúlt húsz esztendő alatt. Amikor megilletődve búcsúzunk a hivatását hűséggel betöltött laptestvérünktől, bizalommal kérjük annak volt szerkesztőjét, a jeles pápai diákot és egyházkerületünkbe tartozó derék munkatársait, hogy tiszteljenek meg bennünket is írásaikkal. Minden, a közös ügyet munkáló és előbbre vinni akaró cikket örömmel fogadunk. Különösen kívánatos, hogy állandóan kapjunk tudósításokat a gyülekezetek életének fontosabb eseményeiről. Olyan híreket kérünk, amelyek másokra is buzdítólag hatnak és példaképül szolgálhatnak. Dr. Pongrácz József A lelkipásztor az iskolában* Hangsúlyozzuk, hogy a dolgok lényegére kell nézni, nos ez különösképen áll a gyermekekre vonatkozóan! Ez még a kezdet kezdetén történt! Nap nap után telik, de az én kis rakoncátlanom bizony még egy szót sem tud az elmagyarázott és feladott leckéből. Vájjon mi lehet az oka? töprengtem. S egyszer rájöttem, gyülekezetlátogatásom alkalmával. Borral kínáltak. Épen a szóban levő gyermek szüleinél voltam. Ha nem ültem volna, bizonyára le kellett volna ülnöm attól, amit láttam. Az én megfigyeltem körülbelül másféldecis pohár bort egyhajtókára leeresztett. S a szülők még dicsekedtek is vele, hogy bizony ha előkapja a nagypapa csutoráját, hát jut is, marad is az öregnek. Körülbelül egyliteres az említett csutora. Ami nekünk jó, jó az a gyermeknek is, mondá nevetve az apa, aki egyébként hét gyermek atyja és ritkán józan. Mit lát a gyermek ott állandóan? És milyen felelősségteljes épen itt a lelkipásztor kötelessége. Érthető, ha ezután gyakrabban ellátogattam a családhoz, minden alkalommal vive az áldott égi üzenetet s többet bort el nem fogadva! Eredmény lett-e? ügye ezt kérditek? Úgy hiszem, hogy igen. Azt hiszem, nem mondok vele nagyot, hogy eljövetelemkor 50o/o-os javulást ’láttam tanulás és értelem dolgában e kora részeges gyermeknél. De, fájdalom, nem ez volt az egyedüli eset. Meghitt, bizalmas viszony volt köztem és a gyermekek között. Négyszemközt elmondták, hogy lopták el odahaza a kockacukrot, a másik sírva panaszolta, hogy édesapja részegen ment haza s megakarta verni az édesanyját, aki forróvizzel öntötte le édesapját úgy, hogy az egyik fülére megsiketült, őszinte szavából kivettem, hogy igen nagy szükség van otthon békítőre és mentem. Ne gondoljátok, nem árulkodás Volt ez, mert az árulkodást < szigorúan büntettem.-' Hogyan értem el ezt az őszinte megnyilatkozást? Röviden felelek: szeretettel! Gyermek lettem én Is, játszópajtás, együtt örültem és együtt búsultam velők és csodálatos, a tekintélyem nem csorbult, hanem erősödött. Csak rájuk néztem s már tudták, mit kell csi* Irta és az országos theologusgyülésen Sárospatakon, 1938 június 16-án elmondotta Temesváry Béla kiskovácsi ref. lelkipásztor. * 7X \
