Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-11-26 / 48. szám
Ötvenedik évfolyam. 48. szám. Pápa, 1939 november 26. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._________________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZJÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA j FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ 1 TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A kálvinista Tisza István* Döbbenetesen erős a predestináció-hite. — Az összeomlásból Thököly elmenekül Nikomédiába, Rákóczi Rodostóba, Kossuth Turinba, — nem gyávaságból persze, — hanem annak reményében, hogy onnan tovább munkálhatják majd hazájuk boldogabb jövendőjét. Tisza nem megy! Figyelmeztetik, küldik, könyörögnek, hogy meneküljön — s egyetlen válasza ez: — nem! Aztán eldörren a három pisztoly — s a legnagyobb magyar ajkán elhalnak az utolsó szavak: »Ennek így kellett lennie ...« A halála mutatja, hogy milyen teljes hitű kálvinista volt, — de az élete még jobban bizonyítja ezt. Ellenségei sokszor támadták, hogy nem való ilyen vallásfelekezetileg különböző összetételű nemzet vezetésére, mert a túlzó elfogultságig református és a világ legelső emberének a magyar református papot tartja. Nem volt igazuk. Tény, hogy a református lelkipásztorokat nagyon szerette... de csak azokat, akik a szó szoros értelmében tényleg pásztorai voltak a népnek. A kötelességszegő, hanyag, rossz papokra kérlelhetetlenül haragudott s rájuk — mint földi feljebbvalójuk — le is sújtott, ha erre szükség volt. És a református papságot nem a többi vallásfelekezet papjainak rovására szerette, mert hiszen a más vallású papok ép úgy érezték — sőt még ma is ép úgy érzik — gondviselő szeretetének melegét, mint a református lelkészt kar! Az meg csak természetes volt nála is — akár csak egy katolikus nagyárnál — hogy jobban vonzódott a saját lelkipásztorához, mint a másik felekezet papjához. Hívő kálvinista volt., de nem lehetett elfogult, mert a hívő kálvinista: igazságos is! A kálvinista hitből fakadó igazságosság végigvonult egész életén. Annyira igazságos volt, hogy a mások rovására nem kedvezett soha a saját hitfelekezetének, sőt geszti egyházának, de még a szívéhez legközelebb álló szeretett családjának sem. Mint fiatal diákgyerek láttam egyszer-kétszer a dunántúli egyházkerület közgyűlésén. Örökre emlékezetembe vésődött kemény, hideg, szoborszeréi arca. De láttam a gyűlést megnyitó istentiszteleten is, hogy milyen mozdulatlan partiarchális elmélyüléssel tudott együtt imádkozni az igehirdetővel. Főgondnoki gyűlésmegnyitó beszédei soha el nem fakuló élmény-kolosszusok voltak a figyelmes lelkű hallgató számára. Lenyűgöző lénye a reformátusokra emlékeztetett: — a Dévai Birókra, Méliusz juhászokra és Heltai Gáspárokra. * Részlet Horváth Lajos mihályházai ref. lelkipásztornak a dudari gyülekezet szeretetvendégségén elmondott „Emlékezés Tiszára“ című emlékbeszédéből. Hacsak lehetett, minden vasárnap ott ült vagy a geszti, vagy a Szilágyi Dezső téri, vagy a Kálvintéri templomban. Nem megszokás, hanem lelki, szükséglet volt számára az Isten háza, amelyet nélkülözni nem tudott. Élete Istennel állandó Összeköttetésben levő élet volt. Kálvinista voltának sajátos igazoló ja az imádságos lelkűiét. Egész életén keresztül imádkozó ember volt. A betegség, ború és bánat idején Istenhez könyörgött megsegítő irgalomért. Az egészség, jóllét és öröm idején pedig ugyancsak Őneki adott hálát az elvett jókért. Mert hitének teljességével érezte, hogy mindenért — Soli Deo Glória — egyedül Istené a dicsőség! 4 Bibliának állandó hűségű olvasója volt. A geszti uradalom cselédei — csendes nyári estéken — ' gyakran látták, amint a kúriának a virágos park felöl eső nyitott ablakai mögött Bibliáját olvasta a kegyelmes úr. Sohasem tudott nyugovóra térni bibliaolvasás és imádkozás nélkül. M.inden évben kivételes örömünnep volt a geszti uradalom cselédeinek, a geszti szegényeknek és a geszti iskolás gyermekeknek karácsony ünnepe. Megérezték a gondoskodó szeretet melegének feléjük áradását a geszti kúriából. És ez a szeretet könnyet törölt, mosolyt fakasztott és örömöt varázsolt a bogárhátú magyar házakba, — mert nyomort enyhített. És az az áldásos élet a végén is a végtelen1 bölcseségű Isten akaratán való mélvhitű megnyugvással fejeződött be: — »Ennek így kellett lennie«. Jézus utolsó szavai jutnak eszembe: »Atyám, a Te kezeidbe teszem le az én telkemet«. (Lukács XXIII. 46.) Tisza István alakja nem csupán történelmi, mint sokan hiszik, hanem túlnőve azon, történelem felettivé válik. Alakja felmagasztosulva régen ott áll immár az Örök Bíró fényes ítélőszéke előtt. »Aki magát megalázza: — felmagasztaltatik.« Pótolhatatlanságát, jóságát, ártatlanságát félrevezetett, de megtért magyarok százezrei igazolják, akik saját hitvallásuk szerint tíz körmükkel ásnák elő az anyaföldből. Mert azt csak a kótyagos fejű konkolyhintők hirdették, hogy ő volt a könnyét, vért, hősi halottakat, özvegyeket, és árvákat termelő borzalmas világháború felidézője. De a komoly történetírás — a bécsi titkos levéltár napvilágra jutott aktái alapján — már régen bebizonyította, hogy a közös osztrák-magyar minisztertanáfcson egyetlen ember volt, aki ellenezte a világháborút: —- gróf Tisza István. A geszti kripta lakója huszonegy év óta azt cselekszi, amit életében soha nem tett: —- pihen. De géniusza örökre él, szárnyal, világít a magyar égbolt alatt. És tettekre tanít, irányt szab, szebb jövő felé vezet, amig csak magyar él ezen a földön. f DCCADíiítiip emevni i \
