Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-11-26 / 48. szám
242. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1939. Felhívjak a Nagy tiszteletű Lelkipásztor Urak figyelmét, hogy az ádvent első vasárnapi perselypénz az egyházkerületi iratterjesztés javára lesz fordítandó. A begyülő perselypénzt a kerületi és főiskolai pénztár címére (Pápa) kell beküldeni. 1 VEGYESEK 1 ssss®®®®®®®®®®®®®©®®®©®®©®®®®®®®®®®®®©® — Gyászhírek. Mély részvéttel értesültünk, hogy pápai tanítónőképző-intézetünk közbecsülésnek örvendő tanára, Lux Lajos életének 57-ik, boldog családi életének 27-ik évében alig egy heti, de súlyos szenvedés után november 23-án elhunyt. Az elhunytat gyászolják: felesége szül. Závory Terézia, gyermekei: András, Ibolya, Mária, Aladár ,és Emil, testvére Lux Imre, sógorai és sógornői Lux Imréné szül. Ujszászy Vilma, özv. Vargha Károlyné szül. Závory Piroska, Szilasi laki Pázmány Dénes és felesége szül. Závory Mária és Závory Elek. A mélyen sújtott család gyászában őszinte részvéttel osztozunk és Isten vigasztalását kérjük sajgó szívüknek. A család mellett nagy a vesztesége a nőnevelő-intézetnek, mely a gyászeset alkalmából a következő gyászjelentést adta ki: A Dunántúli Református Egyházkerület pápai Nőnevelő-intézetének tanári testületé és növendékei fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy nagyon szeretett kartársuk, illetve apai jóságú tanáruk Lux Lajos tanítónőképző-intézeti tanárs több háborús kitüntetés Julajdonosa életének 57-ik, tanári munkásságának 32-ik évében november 23-án rövid, de súlyos betegség után visszaadta nemes lelkét Teremtő jenek. A megboldogult porsátorát november 25-én délelőtt 10 órakor a Nőnevelő-intézet udvaráról kisérjük a református anyaszentegyház szertartásával utolsó földi útjára. Aki minden idejét hivatásának teljes betöltésére szentelte, aki jóságos szivével, emelkedett gondolkodásával, ismereteinek gazdagságával mintaképe volt a nevelőnek és nemesen érző kartársnak, .csak földi részével távozik közülünk, emlékét szivünkbe zárjuk, példaadását követjük. Pápa, 1939 november 23. »Boldogok, akik az Úrban halnak meg. Bizony azt mondja a Léiéig mert megnyugosznaik az ő fáradtságuktól és az ő cselekedeteik követik őket.« A hűséges, lelkiismeretes tanárról, a jóbarátról lapunk legközelebbi számában fogunk részletesebben megemlékezni. Az igazak emlékezete áldott. Súlyos gyász érte nőnevelő-intézetünket: Deák Ildikó V. é. tanítónőképző-intézeti növendék életének 19-ik évében november 21-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Szülei — néhai Deák József etei lelkipásztor utolsó gyermeke volt — és öt testvére mellé Étén helyezték örök nyugalomra. Pápáin az intézet udvarán Ólé Sándor főisk. gondnok, pápai lelkipásztor hirdette a vigasztalás igéit, ugyanő végezte Étén is a gyászszertartást. Az Úr vigasztalja meg hátramadt szeretteit. — Márk Endréről, a nemrég elhunyt volt debreceni polgármesterről írja a Vasárnap múlt heti számában Uray Sándor: „Négy- vagy ötévi, emberfeletti küzdelmes polgármesteri szolgálata után, mely a legnehezebb évekre esett, a háború végére, a forradalmak és a megszállás rettenetes időszakára: a vörösek, városunk legjobbjai élén, túszként Budapestre, a Markóutcai börtönbe hurcolták. Attól kezdve, hogy az isteni gondviselés a vörös pokolból visszahozta: Márk Endre kizárólag egyházának élt. Nem úgy értendő ez, hogy addigelé nem törődött volna egyházával; de a szabadulásért való hála érzete most már teljesen Isten szolgálatára vezette őt. Lelki szemei előtt, mint vezérlőcsillag tündökölt ez a Pál apostoli szó: „ . . . Egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannnak, elfelejtvén, — azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekidőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára“ (Filipi 3:14). Márk Endre húsz év óta minden reggel pontosan ott volt a Nagytemplomban az istentiszteleten. Nagy dolognak kellett közbejönni, hogy ő elmaradjon. Kisebbfajta betegség sem gátolta. Sőt egy ízben az is megtörtént, hogy amikor a soros lelkész váratlanul megbetegedett s a templomaól elmaradt, a jó Öreg Márk Endre az Úrasztalától a zsoltárjából felolvasta a reggeli könyörgést. Nem esett nehezére: diák korában éveken át legációba járt. . . Amikor pedig néhány éve már szemei meggyöngültek s lépése bizonytalanná vált, a Nagytemplom hátsó kijáratához a párkányra felvezető lépcsőhöz karfát készíttetett, mert ő semmiképpen sem akart elmaradni az Isten házából.“ Ilyen világiak kellenek református egyházunknak. — Kihucsuzás. A Székesfehérvárra távozó Bódás János szombathelyi ref. lelkész vasárnap délelőtt tartott istentiszteleten vett búcsút a gyülekezettől a szószéki szolgálat keretében a Gál. 1:10—12 alapján. A mindvégig könnyes meghatottságú bucsuzáson a gyülekezet és az új templom fejlesztésére buzdította a híveket. A Református Nőszövetség szeretetlakomája keretében búcsúztak el a lelkipásztortól a református egyesületek, a diákok, a Ealudi Ferenc Irodalmi Társaság és a jóbarátok. Először Börzsönyi Eszti leánygimnázista és Kajdócsi Sándor a fiúkeresketíelmi tanulója köszönték meg Bódás Jánosnak azt a sok szeretetet és jóságot, amivel a diákokat elhalmozta. Múzsák Margit a Leányszövetség háláját tolmácsolta. A Nőszövetség nevében dr. Tanka Dezsőné búcsúzott könnybefuló meleg szavakkal. Kovács főgondnok szavaiból az egész egyház meleg szeretete áradt a búcsúzó lelkész felé. Polgár István, a Faludi Irodalmi Társaság elnöke a költőtől búcsúzott. A költőtől, akinek a vasi föld melege súgta a rímeket, akit költeményei elszakíthatatlanul idefüznek Szombathelyhez. Nem búcsúzunk tőled véglegesen — mondotta Polgár dr. —, mert tudjuk, ha szükség lesz rád, ismét köztünk leszel. Kutas Kálmán ev. lelkész költői szépségű szavakkal búcsúzott a hitoktatótól, az igehirdetőtől, a templomépítőtől, a poétától és melegszívű baráttól. Építő volt Bódás Szombathelyen, építsen Székesfehérvárott is. Ha elmész is — fejezte be beszédét —, itt hagyod lényed egy részét, itt hagyod azt a sok nemes gondolatot, amit híveid leikébe építettél. Dr. Horkay tábori lelkész szintén meleg szavakkal fordult távozó kollégájához. Bódás János keresetlen és őszinte szavakkal köszönte meg az ünneplést, amit talán meg sem érdemel, mert csak a kötelességét teljesítette: »mindig úgy éreztem, hogy Isten dicsőségét kell szolgálnom«. A szeretetlakomán a beszédek után még sokáig ünnepelték a virágokkal, ajándékokkal és jókívánságokkal elhalmozott Bódást. Ez a meleg, szívbőlfakadó búcsúztatás minden szónál szebben fejezte ki, hogy mit jelentett Bódás Szombathelynek. Bár a búcsúzó lelkész szerint a legértékesebb ajándékok azok a könnycseppek voltak, amelyek a szemekből hullottak a bucsuvétel perceiben, mégis megemlítjük, hogy a ref. egy
