Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-09-03 / 36. szám
Ötvenedik évfolyam. 36. szám. Pápa, 1939 szeptember 2. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE _______________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _________________________________------------------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK-----------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A visszacsatolt Felvidék* Mindig öröm végigtekinteni ezen a díszes társaságon s bizonyságot tenni a zsoltáríróval: milyen jó az atyafiaknak békességes együttlakozásuk. Ma különösen azért, mert Isten kegyelméből húsz évi szakadatlan sóvárgásunk, naponként való reménységünk s minden ellenkező jel mellett egyre vakmerőbb hitünk részben immár testet öltött: közöttünk üdvözölhetjük a visszacsatolt Felvidék református lelkipásztorait. Soha sem zengett több melegséggel, meghatódottsággal, gyengédséggel a magyar »Isten hozott«, mint most a mi ajkunkon. Legyen hála Istennek^ hogy tűzön keresztül megtartattattak és csodálatosan visszaadattak nekünk. Mint ahogy az élő test sokáig ott érzi a fájdalmat, ahol a levágott testrésznek sebe éget, éppúgy minden élő szervezet mikor visszanyeri önön alkatának egy elszakított darabját, időt kíván, amig a beidegzés és az életegység helyreállításának munkája végbemegy. Ebben a munkában különösen nagy szerep vár a református lelkipásztorokra. Nehéz időkben az elszakított magyarság az ő szavukra hallgatott. Bármit mond a vádolva védekező rosszakarat: húsz esztendő szenvedése alatt .a. református lelkipásztorok szolgálata végzett legnagyobb munkát a magyar lélek megtartásában. Éppen ezért reájuk vár az a nagy feladat is, hogy a helyreállás és visszaszerveződés nehézségein minél hamarabb és minél könynyebben átessünk. El ne fáradjanak a bizalom hirdetésében, meg ne restüljenek a türelem megmutatásában és mindig újrakezdve, lankadatlanul folytassák a magyarság lelki, társadalmi és állami egységének megépítésében végzett áldozatos munkát. Legyen egy társaság, ahol nem hánytorgatják a múltat, ahol elhallgatnak a vádak és a kárhoztatások, ahol elfeledkeznek az egyéni veszteségről a nagy közös nyereség látása mellett, ahol a legnagyobb gonddal irtják a felvidéki és az anyaországi magyar közötti különbségtételt, ahol nem sietnek a könnyelmű kritikával és soha el nem késnek a jóakaraté megértéssel. Egyházi életünkben tehát különösen vigyáznunk kell arra, hogy a trianoni ítélet által igazságtalanul összeterelgetett magyar élet nehogy akár lélekben, akár szervezetben megkisebbedjék, külön érdekeire eszméljen rá és ezeknek a szolgálatában akciót kezdjen. Mi tartsunk-e fenn lelki trianoni határokat, mikor a testit eltörölte a történelem?! A valóságnak az a roppant nagy adománya, hogy létezik és kárpótol azért a nagy különbségért, ami * Részlet dr, Ravasz László püspök, ORLE elnök közgyűlési megnyitójából. az ábrándképet a valóságtól elválasztja. Szükség, hogy tündéid szépnek lássuk azt„ ami elérhetetlen távol van, de ha egyszer megadatik nekünk, ne hányjuk a szemére a valóság nagy ajándékáért azt, hpgy nem olyan, amilyenek álmaink voltak. Azok, akik Magyarországhoz visszakerültek, azért az egy kibeszélhetetlen és felmérhetetlen értékért, hogy újra magyarok lehetnek, élő tagjai az ezeréves magyar államnak, bocsássák meg mindazt a hibát és fogyatkozást, amiben a beteljesedett valóság álmaik színes képétől különbözik. (Igen, szegény házhoz kerültek. Nehéz helyzetbe jutottak, nagy magyar tehertételeket vállaltak át, új helyzetükben vallási kisebbséggé váltak, egy társadalmi átalakulás minden • vajúdását szenvedik végig, de nem volna bölcs és hű magyar az, aki ezen csodálkoznék és ezért panaszkodnék. Bízzuk ellenségeinkre azt a gondolatot, hogy anyagi szempontból, üzleti számítás szerint hasznot hozott-e a visszacsatolás, vagy pedig nem. Mi a közös életet [kívánjuk még akkor is, ha kár járna vele, mert a mi nemzetünk fenntartóereje az a gondolat, hogy vagy együtt élünk, vagy együtt halunk. Ha elrabolják tőlem a gyermekemet szegény napszámos embertől és a rablója tejbe-vajba fürösztené is, sem a jogom nem fogyatkoznék meg, hogy visszavegyem, sem a gyermek nem gondolhatna arra a legszörnyűbb árulás nélkül, hogy az atyai ház szegénysége és az anyai emlő soványsága helyett idegen gazdák fehér kenyerében válogató szolga, vagy kitartott legyen. Lehet tehát, hogy a lelkipásztorok keményebb kenyeret fognak itthon enni, lelkészözvegyeknek kisebb ellátás jut, gyülekezetek nagyobb terheket hordoznak, államsegélyből kevesebb, hátrajtételből több lesz a részüks mégis a leghevesebben tiltakozunk a kérdés felvetése ellen: érdemes volt-e a visszacsatolás? Pedig ilyen nehézségeink lesznek. Csak egynéhányra mutatok rá. A magyar református lelkipásztor gazdasági életében nagyon nehéz idők előtt állunk. Megemlítem második nehézségképen azt a nagy társadalmi és világnézeti átalakulást, amelyben az egész * magyarságot sodródni látjuk. A református lelkipásztorokra az a nagy feladat várakozik, hogy ebben a viharos átmeneti időben, tiszta és biztos eszmélkedéssel népünknek s az egész korszaknak nyugodt és egyenletes haladást biztosító irányítását végezzék. A magyar református lelkipásztornak világosan kell tudnia, mi az ő nemzetpolitikai programja s ebben & programban az egész magyar református lelkipásztorságnak egy élő egységet kell alakítania. Ez a program nem lehet formális, azaz nem aszerint keletkezik, hogy mi jobb-, vagy baloldali politikát akarunk csinálni. Ez a gondolkodásmód ön
