Dunántúli Protestáns Lap, 1939 (50. évfolyam, 1-53. szám)
1939-01-15 / 3. szám
Ötvenedik évfolyam. 3. szám. Pápa, 1939 január 15. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._________________________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA | FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A lelkipásztor az iskolában* Mikor először elolvastam mostani előadásom, jobban mondva beszélgetésem összefoglaló címét, megcsenciült fülemben ez az ének, amit még tl eologusképzős koromban tanultam: »Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága«. S úgy gondoltam és gondolom, hogy ez a kedves és sok igazságot kifejező ének ha a tanítókra is, de különösen reánk, lelkipásztorokra vonatkozik. Nekünk, lelkipásztoroknak, az iskolában is igehirdetőknek kell lennünk! Olyan igehirdetőknek, akik nem szóval, hanem tettel, cselekedettel prédikálunk. Nekünk különösképen magunkévá kell tenni Krisztusunk eme mondását: »Engedjétek hozzám jőni a gyermekeket és re tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa« (Mk. 10:14). A magyar református egyházban évszázadokon át a lelkipásztor és a tanító egyet jelentett. A reformátorok, gondoljunk csak egy bizonyos Bálint nevű papra, vagy Kopácsi Istvánra és a többiekre, lelkipásztorok voltak s egyúttal tanítással is foglalkoztak. Épen Kopácsival kapcsolatban lett közmondássá ra tájékozottság és a nagy tudás jellemzésére, hogy »Ungot, Bereget bejárt«. Épenügy, mint a dunántúli Szegedi Kis Istvánról szokták volt mondani: »Bejárta Tolnát, Baranyát«. A XVIII. század folyamán, amikor a lelkipásztor és a tanító kezd különválni, még akkor is, leszámítva az iskolamestereket, nagyobb községekben ú. n. akadémikus rektorok tanítottak, azaz olyan theologiát végzett emberek, akik mielőtt parókhus lelkészek lettek, vagy külföldi akadémiákra indultak, rendszerint három évet tanítással iskolában töltöttek. Ez utóbbiaknál természetesen a tanítással való foglalkozás másik célja a továbbtanuláshoz szükséges pénz előteremtése volt. A XIX. század második felében, amikor a tanítóképzés külön iskolákat létesít, válik külön hivatássá a tanítói és a lelkipásztori. De hogy még akkor sem vált teljesen külön, mutatja az, hogy még e század elején is minden theologusnak meg kellett szerezni a tanítói oklevelet is. Dunántúl még ma is élnek öreg lelkészek, akik szintén tanítóskodással kezdték hivatásukat s tanítói oklevelük is megvan. Ez akkor sem azért történt, hogy a lelkészek esetleg tanítók lesznek, hanem részben azért, mert minden lelkész, kevés kivétellel, egyúttal iskolaszéki elnök, vagy iskolavizsgáló körlelkész, másrészt, mivel akkor is voltak szegény egyházak, ahol nem tudtak két egyházi alkalmazottat is fizetni s ahol a * Irta és az országos tlieologusgyülésen Sárospatakon, 1938 június 16-án elmondotta Temesváry Béla kiskovácsi ref. lelkipásztor. lelkésznek kellett végezni a tanítást is. Körülbelül egy évtizeddel ezelőtt vezették be ismét a tanítói oklevél megszerzését, ismét azzal a gondolattal, hogy ahol tanítót tartani nem tudnak, legyen, aki a .gyermekek tanítását református szellemben^ szaksz erűen elvégzi. Ezek előrebocsátásával nézzük lényegében és részleteiben ezt a tételt: »Lelkipásztor az iskolában«. Kikkel találkozik a lelkipásztor, amikor belép a vezetése alatt álló iskolájába? Először is a tanítóval, majd a gyermekekkel s végül, bár legtöbbször közvetve a szülőkkel. A lelkipásztor, mint iskolaszéki elnök, egyesek felfogása szerint hivatali főnöke a tanítónak. Az én felfogásom az, hogy alázatosságra, megbecsülésre nem hivatali főnökségünk hangoztatásával, nem ökölbeszorított kézzel, nem »csak azért ás megmutatom, hogy ki vagyok én«, nem szívtelenséggel stb. lehet nevelni az embereket, hanem úgy, ha nagyon is megszívleljük és magunkévá tesszük Krisztus azon szavát, melyet a hatalomért versengő tanítványoknak mondott: »aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgáok« (Mtt. 20:26). Nagyon sok, szépen induló gyülekezeti élet törik ketté azért, mert a tanító és a lelkipásztor között nincs meg az a nagyon is óhajtott nem baráti, hanem testvéri viszony, az a testvéri, viszony, melyet egy kapocs, az Isten iránti szeretet kapcsol össze. És ha ez a testvéri viszony megvan, akkor a lelkipásztor nem mint hivatali főnök avatkozik be a tanító munkájába, hanem mint ismeretben és tudásban tapasztaltabb testvér tanácsot ad az árrá rászorulónak és akkor a tanító — aki a legtöbb esetben teljesen egyedül álló akar lenni iskolájában — nem zsarnokot lát a lelkipásztorában, ha-, nem olyan valakit, aki megértő szeretettel van vele szemben és azt szeretné, hogy az ő tanítója, az ő iskolája különb legyen, mint a többi. S szerintem ez volna a cél, melynek minél előbbi megvalósulását nekünk, lelkipásztoroknak, elsősorban a szivünkön kell viselni. Az eddig közöltekkel természetesen nem azt akarom mondani, bogy a lelkipásztor álljon a tanító vezetése alatt. De a lelkipásztornak, épen magasabb tudásánál fogva, meg kell találni — természetesen feltételezve, hogy egyháza és egyháza veteményes kertje iránti égő szeretet emészti — azt az utat és módot, ami gyülekezetek szerint más és más, mely nem belekontárkodásnak tünteti fel a lelkipásztor tanácsadását. Ehhez azonban feltétlenül szükséges az is, hogy a lelkipásztor is járatos legyen a pedagógia terén, mert kevésbbé járatos, vagy horribile dictu a pedagógiában járatlan lelkipásztor beavatkozása a talán jó munkát is eredménytelenné tenné. (Folyt, köv.) REFORMÁTUS FŐISKOLA
