Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)

1938-05-22 / 21. szám

Negyvenkilencedik évfolyam.

21. szám.

Pápa, 1938 május 22.

DDNÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

______________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.________________________________------————— főszerkesztő: medgyasszay vince püspök------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONORÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ I TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK

Főiskolai emléknap.

A történetfilozófia megállapítja, hogy a történelem az a tudomány, amely feltárja a múltat, hogy megértsük a jelent, és megsejtsük a jövőt. Élni annyi, mint aktívnak lenni, cselekedni, mert létünk örökösen gondok elé állít, problémákat vet fel, amelyeket meg kell oldanunk, s minden megoldás cselekvéssel jár. A cselekvés megindítását az akarat mondja ki »igen« szavával s ez a döntés a pillanat dolga, mely mint pillanat, szinte irjőnkívüli mozzanat. De ezt a pillanatnyi döntést megelőzi az elhatározási folyamat, amely lehet hosszabb, rövidebb, de amelyben egész lényünkkel, értelmünkkel, érzésünkkel, képzeletünkkel részt veszünk. Az ember értelmesen, helyesen, célszerűen akar cselekedni, a helyes út megtalálása pedig nehéz dolog, ezért keresi az ember a cselekvés vezéreit, s ezek egyike a történelem, amelyről már ilyen értelemben mondta a római nép: história est magistm vitae.

Ki tagadná, hogy a mi jelenünk gondok ideje, problémák oly sűrű szövevénye, amelyből szinte ügy látszik, nincs kiút. Úgy érezzük: ha volt idő, amely cselekvést kívánt, amely tetteket vár, akkor a mai idő az. A mi főiskolánk éppen azért mert iskola, nem áll benn a cselekvő közéletben, hiszen az ifjúsággal foglalkozik, a cselekvés pedig férfiak dolga. De az iskola az élet számára nevel, s egy főiskola éppen a nemzet leendő elitjét, a leendő vezetőréteget, és vezetőket akarja kiformálni, illetve arra alkalmassá tenni, hogy mint férfiak a cselekvő élet első vonalán is megállják helyüket.

Aki vezetni akar, akinek majd parancsolnia kell, tisztalátású, céltudatos embernek kell lennie. Viszont a társadalmi élet mai munkamegosztása mellett mindenki szakember, valamely speciális cselekvésmező munkása, s a maga részmunkájában könnyen elveszítheti az egésznek áttekintését, a nagy és közös célt, amely felé mindenkor törekedni kell. Ezért kell eszmélni mindenkor az »egész«-re, az időnek is »egész«ére, amennyire azt ember teheti. Ezért kell feltárni a múltat, mert a jelen a múlt eredménye, s ha múltúnkat mint okok sorát ismerjük, a jelenben mint okozatban el tudunk igazodni, tudunk helyesen cselekedni. De a jelen minden pillanata a jövőbe lendül át, minden cselekvés a jövőt is befolyásolja, a jövőt, amelyet sejtünk, várunk és akarunk.

Ma mindenki érzi, hogy a magyar jelen új jövő felé lendül. Nagy idők sodrába kerültünk bele. A kor folyama elmeríti azokat a népeket, (amelyek nem viszik magukkal nemzeti és szellemi múltjuk nagy értékeit. A négyszázhétéves pápai főiskola múltja értéktermelő idő volt, mert mindig az örök értékek, az igazság, szentség, jóság, szépség szolgálatában áll. E szolgálat eredményét, e szolgálat hordozóit megismerni annyi, mint a mi mai értékszolgálatunkban erősödni, a helyes cselekvésre felvérteződni, diákijainknak a leendő nemzet-elitnek laz »idő-egész« áttekintésére alkalmat adni. Főiskolai emléknapot tartani annyi, mint tanárnak és diáknak együtt emlékezni régiekről, hogy szeretettel kapcsolódjunk hozzá szellemi hazánknak is minden rögéhez, mert az ilyen ünnepi óráknak talán tudatalatti vagy tudatos hatása fogja befolyásolni a döntéseket a cselekvés pillanataiban; emléknapot tartani, annyi mint a múltra tekintve látni és érteni jelenünket, s ragaszkodni fajtánkhoz, hazánkhoz rendületlenül, s a változó idő során meglátni az >>Időfölött«-it, aki hatalmas kezével kormányoz mindeneket, s leborulni hálával Előtte, aki a századok vészén, fergetegén át őrködött s ma is őrködik felettünk.

Dr. Trócsányi Dezső.

Igehirdetés a koporsó mellett.

— Magántanári próbaelőadás. —

5. Hamis vigasztalás a. halál szépítése vagy lekicsinylése. Nem szabad azt a látszatot keltenünk, mintha a bűnös emberben volna valami, ami kivétetett volna a halál hatalma alól. »Minden test fű és annak szépsége, mint a mező virága« (És.40:6). Az egyik komoly és egyházias érzésű református aszszonytól hallottam: »Az, amit mostanában a tiszteletes urak a sírnál felolvasnak a Korinthusi Levélből, akárki írta is, nem jó. Eddig azt hittük, hogy ami az emberben jó, az megmarad és csak a test hal meg, most meg azt halljuk, hogy így is, úgy is elrothadunk.« Ez az asszony őszintén beszélt. Amit ugyanis az írás mond a halálról, az a természeti embert provokálja. A természeti ember fellázad a halál ellen, mert nem tudja megérteni azt a kapcsolatot, amely a halál és a bűn között van. A természeti ember nem érti, hogy »a bűn zsoldja a halál« és nem nyugszik bele abba, hogy Isten és az ember között megszakadt a kapcsolat és ezért nincs az emberben semmi, ami kivonná őt a halál hatalmából. A racionalizmus óta hozzászoktunk ahhoz is, hogy a feltámadás és az örök élet reménységét felcseréljük a lélek halhatatlanságáról szóló bölcseleti elmélettel. Vigyázzunk, mert ha a koporsó mellett is ezt tesszük, hamispénzverést művelünk. Mi a koporsó mellett és a nyitott sirnál csak azt hirdethetjük, hogy egyedül Krisztus tarthat meg minket és Benne van a feltámadás és az örökélet.

6. A koporsó mellett elhangzó hamis vigasztalás gyakran már a textus tiszteletlen és profán kezelésével is elárulja magát. Sajnos, a magyar református