Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-05-22 / 21. szám
96. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. orációirodalomból nem egy példát lehetne felhozni erre. Bodola Sámuel erdélyi püspök koporsója felett valaki ,az I Sám. 25:1 alapján prédikált: »Meghala pedig Sámuel«. A túlságosan alkalmazott, »testreszabott« textus rendszerint az értelem elcsavarásával jár. Az egyik lelkipásztor a lázas munkában eltöltött élet után elhunyt kereskedőt a Ján. V. 17. alapján »paren'tálta« el: »Az én Atyám mindezideig munkálkodik, én is munkálkodom«. Milyen kézenfekvő gondolat például az is, hogy a frontharcost a IlTim. IV. 7. alapján temessük: »Ama nemes harcot megharcoltam?« Á feltámadás Ura és fejedelme iránt érzett tiszteletünknek már a textus kiválasztásában meg kell nyilatkoznia. És itt rátérhetek arra, ami az egész temetési prédikációban a legfontosabb, amitől tulajdonképpen az egész vigasztalásnak az ereje függ: és ez Annak az isteni tekintélye, Aki gyarló emberi szavaim ködén túl megjelenik, Aki a szegényes emberi bizonyságtevést megpecsételi és Akinek a jelenléte hódolatra kényszerít: az a feltámadott Úr Jézus Krisztus, Aki az Ő segítő jelenlétét Ígérte szolgáinak. Ez a tekintély a döntő tényező a halotti prédikációban. Csak az a szó vigasztal, amely mögött ez a tekintély van. Ennek a megfontolása kell, hogy igen nagy alá- | zatosságra és komolyságra indítson bennünket. A gyülekezetnek látnia kell egész viselkedésünkön,, ki kell éreznie minden szavunkból, hogy amit mondunk, azt halálosan komolyan vesszük, mert Krisztus Urunk parancsára mondjuk. Jaj annak a temetési igehirdetőnek, aki beszédével azt a látszatot kelti, mintha a feltámadás és az örökélet csupán szép szavak volnának, költői kifejezések és nem isteni valóságok! Nem szabad elfelejtenünk, hogy napjainkban a keresztyén eszkhatológia szókincsének nagy része, mint például a »feltámadás«, »örök élet«, »örökkévalóság« teljesen szekularizálódott, másrészt pedig megüresedett. Ha azt mondjuk a koporsó mellett, hogy »örökélet«, az emberek azt gondolják, hogy hát természetesen a nagy emberi értékek és telejesítmények maradandók. Az ilyen örökkévalóság azonban a siron innen van. Az igazi örökkévalóságnak nincs ezzel az emberi élettel folyamatossága, mert a mi örökéletünk Abban van, Aki megfeszíttetett, meghalt, eltemettetek és harmadnapon feltámadott. Isten elleni bűn, ha a lelkipásztor az írás kifejezéseit csak arra használja, hogy a maga vagy kortársai nyomorúságos és szekularizált reménységét egyházi köntösbe öltöztesse. Ha mi Krisztus szolgái vagyunk, az Ő szavát komolyan kell vennünk. Amikor azt mondjuk, hogy feltámadás, nem gondolhatunk semmivel sem kevesebbet, mint a feltámadást, amint azt Krisztusban reméljük. Ha azt mondjuk, örökélet, nem gondolhatunk a filozófusok ártatlan elképzeléseire, hanem az örökéletre, amint azt Krisztusban megtaláljuk. A Biblia eszkhatológiai kifejezéseinek egy része kétségtelenül képes beszéd, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mögöttük az isteni valóság. Az is bizonyos, hogy amig e földön vándorok vagyunk, mintegy »tükör által, homályosan látunk« és a hitünk a »reménylett dolgok valósága« és a »nem látott dolgokról való meggyőződés«. Ez azonban nem jogosít fel arra, hogy kürtünkkel bizonytalan zengést tegyünk és úgy beszéljünk a koporsó mellett, mint akiknek nincsen reménységük. Heinrich Vogel ezzel a paradoxonnal próbálja kifejezni a koporsó mellett álló lelkipásztor magatartását: »A prédikátor magatartása ne legyen biztos, de ne legyen bizonytalan se; ne legyen erős, de ne legyen gyenge se«.* A felfuvalkodott önbizonyosság a koporsó mellett éppen olyan bűn, mint a gyenge kétség; — mindebből azonban nem az következik, hogy a lelkipásztor tehát a koporsó mellett önmagát boncolja és a saját hitének erejét méregesse. Az igazi hit magatartása, hogy Althaus szép mondását idézzem, ez: »Azt nem tudom, hogy hiszek-e, vagy nem hiszek, de azt tudom, hogy Kiben hiszek«. Ezért a mi magatartásunk a koporsó mellett akkor helyes és Istennek tetsző, ha önmagunktól elfordulva Arra mutatunk, Akiben a mi reménységünk van és a gyászoló gyülekezet a mi emberi személyünkről megfeledkezve Arra tekint fel, Aki isteni ígérete szerint jelen van, velünk van, nevünkön szólít és a halál rettenetes valóságával szemben Ő maga hirdeti az örömüzenetet: »Én élek, és ti is élni fogtok« (Ján XIV. 19). (Vége.) Dr. Czeglédy Sándor. * Gottes Hoffnung am Sarge, 1111. A hat hónapra épített templom. Április 26-án volt benne az első istentisztelet; október végén lesz az utolsó. Akkor le fogják bontani a falakat és tornyot, elviszik az orgonát és az Űr asztalát, felszedik a küszöböt és a lépcsőket, mert nem lesz rá szükség. Fű fog nőni ismét a templom helyén, vagy talán virágos-ágyat ültetnek oda ‘a kertészek és a park, melyben állott, a glaisgowi Bellahouston Park késő őszi látogatói majd a virágokban gyönyörködve mondogatják: »...és itt volt a templom, a Skót Református Egyház temploma«. Hat hónapra építették, hogy a brit világbirodalom ezidőszerint kétségkívül leglátogatottabb pontján, a Glasgowban rendezett Birodalmi Kiállításon hirdesse Isten dicsőségét. A gondolat, mely felépítette ezt a templomot, nem újkeletű. A nagy nemzetközi vásárok, országos-, birodalmi- és világkiállítások manapság óriási tömegeket mozgatnak meg csodálatos újdonságaikkal. Az Egyház régen érezte, hogy itt is, emberek tízezreinek forgatagában, kiknek figyelmét és idejét úgy le tudja Íkötni a sok emberi csoda, itt is hirdetni kell a kereszt csodáját. A mült évi nagy párisi Világkiállításon a ref. egyház már bevezette a mindennapos istenftszteletek tartását. Ide ment el a jelen kiállítási templom lelkésze, Rév. James S. Taylor, hogy tervszerűen tanulmányozza az Egyháznak a kiállításon végzett munkáját. Tapasztalatait itthon elmondotta; eredmény a Birodalmi Kiállítás gyönyörű temploma. Az első napokban a közönség valósággal ostromolta a Kiállítás kapuit; az ötödik napon, mikor már kissé fecsífíapodott a lázas érdeklődés, végre én is bejutottam, hogy megláthassam a történelem bizonyára első kiállítási templomát. Közel a Kiállítás nagy díszes tornyához, előkelő helyen áll a templom. Különös lépcsőzetes tornya van. Rózsa ablakán az égő csipkebokor képét láthatod, alatta mozaikból kirakva, a Jó Pásztor, Krisztus alakja áll, ki ime itt van, hogy megkeresse és! összegyűjtse juhait. Mennék én egyenesen a templomba, de az útjelző tábla azt ajánlja, hogy nézzem meg előbb az egyház pavillonját. Ilyen is van, mindjárt a templom tövében. Erről mondta az épületen dolgozó munkás, hogy mncs szebb nála az egész Kiállításon. Az első dolog, melyet a pavilion előszobájába
