Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-12-25 / 52. szám
254. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1938. ságú Kormányzó Urától engedélyt kértünk e zsinat megtartására. E zsinat képviselőit a visszacsatolással kiegészült és megnagyobbodott magyar református egyház öszszes presbitériumai fogják megválasztani. Természetesen a megválasztottak között első hely illeti meg az egész magyar református egyház egyetemes erkölcsi érzése szerint azokat a férfiakat, akik mint püspökök, főgondnokok, vagy az egyházi élet más vezetői a megszállás alatt álló Felvidéken a magyarság és a tiszta evangélium ügyének hordozói és legelső bizonyságtevői voltak. Két évtized alatt a Csehszlovákiában küzdő és szenvedő magyar református egyháznak olyan intézményei, alkotásai, jogviszonyai és helyzeti átalakulásai támadtak, amelyeknek a történelmi magyar református egyházba való beillesztése s az ezzel járó összes függő kérdések elintézése kemény és hosszú munkát kíván. Evégből a mielőbb összeülő zsinat ünnepélyes megnyilatkozása után egy átszervező bizottságot fog kiküldeni, amely minden kérdést törvényesen és méltányosan az atyafiúi szeretet és megbecsülés teljességében fog megtárgyalni és javaslatát még a jövő év tavaszán a zsinat elé terjeszti. A zsinatnak e javaslatra hozandó határozata véglegesen elintézi egyházunknak ezt a különösen fontos és kedvfes feladatát, a teljes egyesülés müvét. Mindaddig a Felvidékről visszacsatolt gyülekezetek megmaradnak a belőlük származott egyházi tagozatok és felsőbbségek közigazgatási és bíráskodási illetékessége alatt s zavartalanul érvényben marad törvényesen megválasztott egyházi tisztviselőik joghatósága. Mi pedig mégegyszer szavunknak egymás bizonyságtételétől fokozott erejével kérünk minderíkit az eltörölt határokon innen és túl, hogy a magyar református egyház történelmi és lelki egységét az egyház Urának, a mi Urunk a Jézus Krisztusnak való alázatos engedelmességgel, a Szent Lélek ajándékainak hálás elfogadásával, egyházi törvényeink és a törvényes egyházi felsőbbségek rendelkezéseinek megtartásával elmozdítani boldog kötelességének tartsa. A minden kegyelemnek Intene, ki az Ő örök dicsőségére hívott el titeket, a mi Urunk Jézus Krisztus ált a', tegyen titeket erősekké a hitben, fáradhutatlanokká a szeretetheti és örvendeiökké abban a reménységben, hogy amit Ő a mi megszabadításunkra elkezdett, azt dicsőségesen véghez viszi. Budapest, 1938 december 9. Dr. Balogh Jenő a dunántúli egyházker. főgondnoka. Gróf Teleki József a dunamelléki egyházker. fögondnoka. Farkasfalvi Farkas Géza a tiszáninneni egyházker. főgondnoka. Báró Vay László a tiszántúli egyházker. főgondnoka. Dr. Szilassy Béla a szlovákiai dunáninneni egyházker. főgondnoka. Dr. Polchy István a kárpátaljai egyházker. főgondnoka. Tornallyay Zoltán a szlovákiai tiszáninneni egyházker. a főgondnoka. Dr. Ravasz László a du lamelléki egyházker. püspöke. Farkas István a tiszáninneni egyházker. püspöke. Medgyasszay Vince a dunántúli egyházker. püspöke. Dr. Révész Imre a tiszántúli egyházker. püspöke. Berták Béla a kárpátaljai egyházker. püspöke. Dr. Magda Sándor a szlovákiai tiszáninneni egyházker. püspöke. Sörös Béla szlovákiai dunáninneni egyházkerület püspöke. A Felvidék visszatérése és a külföld. Felszabadításunk érdekfeszítő története világosan mutatja, milyen nagy horderejű, létérdekünkbe vágó a külföld rokonszenvének, támogatásának megnyerése. Enélkül semmi sem történhetett volna. A felszabadítás váratlanul ért bennünket, de nem szabad elfelejtenünk, hogy azért már 20 esztendő óta folyt a küzdelem. A felszabadítás nem úgy hullott az ölünkbe. Micsoda szívós, emberfeletti munkába került a külföldet a magyar igazságról meggyőzni, a hazugságoknak micsoda áradatával és érdekcsoportjával kellett megküzdeniük a diplomatáknak, íróknak, külföldön élő magyarságnak, micsoda küzdelembe került barátokra szert tenni! i A magyarországi református egyház nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a külföld meghallja a magyar igazság jajszavát. Az egyház külföldi összeköttetéseit nemcsak fenntartotta, hanem mélyítette, a különböző református világszövetségek gyűlésein delegátusai nemcsak résztvettek, hanem előadásokat tartottak, külföldi delegátusokat fogadott, azoknak kellő I felvilágosításul szolgált, egyházunk vezetői külföldi egyházi és világi vezérférfiakkal nemcsak összeköttetésbe, hanem baráti viszonyba jutottak, ezek mind egy-egy láncszemet alkottak nemcsak az egyházunk, nem Magyarország és a református Hollandia, a pro] testáns Brit birodalom közti rokonszenv felépítésében is. Az egyházi téren is az út rögös, eleinte nagyon nehezen járható volt, mert delegátusaink külföldön mindig szembe találták magukat ellenfeleink délegü- I tusaival, kik a világháború következtében előnyben I voltak, ezekkel .sokszor zárt ajtók mögött nehéz tusákat kellett megvívniuk. A harc nem szűnt meg, az megállás nélkül folyik 1 tovább. Ellenfeleinket nem lehet lekicsinyleni, mert j nagy műveltségüek, iparkodnak elvi alapokon küzdeni, ismerik a nyugati népek gondolkozásmódját és értik, ! hogy milyen hangon kell szólniok hozzájuk. Példa; képen idézek néhány részt dr. Zilka, a prágai egyetem 1 Huss fakultása tanárának cikkéből, amely a müncheni tárgyalás után a Presbyterian Register — a Presbiteri Világszövetség hivatalos lapjában 1938 novemberi számában jelent meg. »A mi felfogásunk szerint — sok brit politikus is egyetért ebben velünk és aki keresztyén, hogyne értene velünk egyet — téves és alaptalan az a feltevés, , hogy a nyugati nagyhatalmak bennünket, mint nem| zetet és államot még rosszabb sorstól mentettek meg. Ellenkezőleg, a nyugati hatalmak — parlamentjeik és a nyilvánosság elptt tett Ígéreteik dacára, nem is beszélve kormányunknak tett ígéretükről — juttattak és taszítottak bennünket olyan helyzetbe, hogy nemcsak ellenségeink, de niég jobban barátaink kényszerítésére el kellett fogadni azokat a feltételeket, melyek sokkal rosszabbak és súlyosabbak, mint minőket az események kezdetén elérhettünk volna.« »A rosszabb sorstól való megmentés« alatt valószínűleg ezek az emberek a háború megakadályozására és a békesség megőrzésére gondolnak. Végzetes a népet abban a hitben ringatni, hogy Csehszlovákiának feláldozásával a béke biztosítva van. Én inkább így állapítom meg a helyzetet: A nagyhatalmak nem a békét óhajtották, hanem inkább azt, hogy egy ideig még békében maradhassanak. Idézhetem Jeremiás mondását (VI. 14.), mondván: »Békesség, békesség és nincs békesség! A béke, mely igazságtalan
