Dunántúli Protestáns Lap, 1938 (49. évfolyam, 1-52. szám)
1938-01-23 / 4. szám
Negyvenkilencedik évfolyam. 4. szám. Pápa, 1938 január 23. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LÁP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS E G Y HÁZKE R Ü LET HIVATALOS KÖZLÖNYE ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP.______________________________--------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Nem magunkat... Krisztust * Lectio: II. Kor. 4: 1—7. Textus: II. Kor. 4:5/a. »Minden istentiszteletnek legfontosabb és legkiemelkedőbb része az Isten Igéjének hirdetése« — mondotta Luther. S a reformáció egyházai ennek az | elvnek megfelelően rendezték is be istentiszteletei- j két. A prédikáció kapta a központi helyet. A református templomok szószékeinek központi elhelyezése is az Ige szolgálatának jelentőségét hangsúlyozza már önmagában véve is. Kuvper Ábrahám, a reformátorlelkű hollandus a H eidelbergi Káté 54„, az egyházról szóló kérdésé- i nek magyarázatában egyenesen azt mondja, hogy a látható egyház nem egyéb, mint az Isten igéjének prédikálására, szolgálatára elhívott intézmény. Ha ez igaz, valóság lehet az a másik megállapítás is, hogy az egyházi élet válságai tulajdonképpen az igehirdetés válságára vezethetők vissza.. Hogyan és mit prédikáljunk. Ha ezt a kérdést helyesen meg tudnámk oldani, az egyház közelebb jutna isteni küldetésének betöltéséhez és vele együtt az egyházi élet sok egyéb kérdése is magától megoldódnék. Ezt érezte meg pár évvel ezelőtt egyik egyházi lapunk szerkesztősége is, amikor körkérdéssel fordult olvasóihoz és »Milyen igehirdetést várunk?« rovatcím alatt közölte a beérkezett válaszokat. Engem mélyen megdöbbentett — nem az ige hivatott szolgáira hullatott sok felelőtlenül méltatlan, vagy megérdemelt vád, hanem az, hogy a mai kor gyermeke inkább a hogyan, mint a mit prédikáljunk kérdésére adott feleletben látja az igehirdetés válságának megoldását. Akármilyen fontos is a hogyan kérdése, az élet | kenyerére éhező, örökélet üdítő italára szomjazó lelkek szempontjából mégis csak a mit prédikáljunk kérdése a fontosabb,. Isten igéje megadja a feleletet: »Nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust!« * Úgy hangzik ez az Ige, mint a mi hivatásunkat megpecsételő parancsszó, isteni imperatívusz, ami előtt meg kell hajoíniok az Ige hirdetőinek és hallgatóinak egyaránt. 1. Ha az Ige hirdetői számára nemcsak jelszó, de szolgálatukat jellemző, a valóságot fedő megállapítás lesz ez az Ige, ha ők meg tudnak hajolni a prédikálásnak ez előtt az istenakarta törvénye előtt, először is saját személyük fontosságát fogják kissé alábbszállítani. Krisztust prédikáljuk! Ez azt jelenti, * Irta és a lelkészszentelés alkalmával a pápai templomban elmondotta Fejes Sándor veszprémi hitoktató-lelkész. hogy csak eszközök próbálunk lenni. Szerszámok az Isten kezében, akik magukról megfeledkezve, teljesen odaadják magukat a szolgálatra és lehetőleg másokkal feledtetni próbálják a saját személyüket; Krisztust állítják az előtérbe, a szemek és szívek kereszttüzébe, hogy benne gyönyörködjék és reá hallgasson minden. Nem mondok újat, ha azt 'állítom, hogy nem könnyű meghajolni a mai Ige, a prédikálás nagy törvénye előtt. Nem árt azonban 'közelebbről szembenéznünk a Krisztus-prédikálás bennünk rejlő akadályaival. Pl. nem lehet Krisztust prédikálni Krisztus nélkül. Akiben nem él a Krisztus, akinek nincs szénáéíyes ismeretsége vele, egész életét átölelő élménye róla, világos, hogy őt, az élő Úr Jézus Krisztust nem prédikálhatja. Elsajátított hitvallási tételeket, tanokat hirdethet, hirdetheti őket lelkes buzgósággal, mint a maga meggyőződését, magát fogja prédikálni mindaddig, amig megváltó jelentőséget tulajdonít a. maga hitvallásának, saját igazságának. Új életet csak az élő Krisztus hozhat egyének és közösségek életébe. Reá mutasson, felé ragadjon, kegyelme megtapasztalásának bizonyosságával hozzá vezessen minden prédikálás. Ne higvjük azonban, hogy hívő lelkünk szubjektív élményeiről való bizonyságtevésünk minden esetben krisztusprédikálás. Az élményprédikálásnak is igen nagy kisértése, hogy magunkat prédikáljuk Krisztus helyett. A magunk átélését, a magunk megtérését addig hangsúlyozzuk, bizonyságtételünk erejében annyira kezdünk hinni, hogy elhalványodik az élő Krisztus arca, az örök evangélium s mi leszünk a fontosak, akiknek bizonyságtétele nélkül halott az egyház és tehetetlen a Krisztus. Az Ige szolgájának naponkénti tusakodások, magát szolgálatra átadó imádságok között kell a félreállás nehéz, megüresítő és megalázkodó áldozati szertartását elvégeznie. Ha ez nem sikerül, hiába dicsekedünk hitünk nagy áldásával, a reformáció nagy müvével, hogy a päpirend közbenjárását félretéve, a személyes viszony nagyobb lehetőségét biztosítottuk Isten és ember között. Félelmes válaszfalként ott állunk Isten és ember között, s ha gyülekezetünkből hiányzik, mint ahogy ma kétségbeejtően hiányzik magyar ref. talajon a Krisztussal való személyes, elszakíthatatlan kapcsolat röntgenszeme, ki lát túl rajtunk? Gyülekezetek látszatvallásossága omlik össze kártyavárként, ha beleütközik a mi emberi gyarlóságunk botránkozáskövébe. A jobbik, de a Krisztus ügye számára épúgy sivár lehetőség, ha az Ige szolgálata a Krisztussal való személyes és újjászülő találkozások helyett csupán a lelkipásztor személyének és munkájának nagyrabecsülését eredményezi.
