Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-04-11 / 15. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 15. szám. Pápa, 1937 április 11. DDBANTDLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. ___________________________--------------------------------- FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPAj FŐMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THÉOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Tizenkét himes tojás! A pataki legátus elvégzi húsvéti prédikációját. Beszéde sziveket dobogtató, látásokat láttató. Örömmel hallgatják ifjak és vének, hiszen olyan kedves a diák beszéde, hogy szinte belefájdul az ember szive a nagy gyönyörűségbe! Nemzedékről-nemzedékre száll megfejthetetlenül a nagy talány: honnan jön a sok szép szó, a sok szép tudomány ebből a fiatalemberből? Micsoda tanárai lehetnek, hogy ilyen útravalóval tudják elbocsátani évről-évre, ünnepről-ünnepre ezeket a diákokat? A mi legátusunk tehát elvégzi ünnepi prédikációját. Bemegy a parochiára s íme a szép prédikációért olyan tisztesség éri, amit sohase felejt el, sőt amit emlegetni fog mindétlen-mindig! Nem több az esemény, ami vele történt, csupán csak annyi, hogy megjelenik a paroehián tizenkét ékes hajadon és átadnak neki tizenkét húsvéti himes tojást. Népies díszítéssel kifaragott tizenkét tojást, amelyek őrzik a bodrogmelléki tizenkét magyar kálvinista leány kezevonását. A megemlékezésben benne van a pataki főiskola és a legátus iránt való tisztelet és szeretet érzése egyaránt. Szól a megemlékezés a tiszteletes úrnak, aki oly szépen prédikált, de szól hagyományosan annak a drága iskolának is, amely úgy szereti az ő népét, hogy ünnepről-ünnepre elküldi hozzá az ő követét. Ez a pataki legátussal történt, de bízvást történhetett volna akármelyik pápai legátussal is. Mert a mi dunántúli kálvinista népünk is úgy szereti a pápai deákot, mintahogyan a tiszáninneni kálvinista nép szereti a pataki deákot. Történelme is, sorsa is, fajtája is, lelkisége is ugyanaz mindkettőnek, mintahogyan ugyanaz a pataki és a pápai iskolának s a pataki és a pápai deáknak. Miért ne szeretné tehát ugyanúgy a mi népünk a mi iskolánkat és a mi diákjainkat? Bizonyosan úgy szereti! Előttem van egy szép, húsvéti himes tojás. Ez nem a Bodrogmellékről való, hanem Veszprémvarsányból. Ezt nem a pataki, hanem a pápai legátus kapta a mosdani husvét ünnepén. A himes tojáson ezek a szavak olvashatók: »Emlék! Varsányból. Tiszteletes Urnák. 1937. III. 26.« Mert hát most már Varsányba is megy ám legátus, nem úgy, m>i<nt a mi időnkben. Más idők, más — szokások! Hát ez a kedves kis ajándék, amit a pápai legátus Varsányból hozott s amit én a rajta levő kézvonásokért meghatottan nézek, sokak szemében jelentéktelen dolog lehet, ami szóra sem érdemes. Az én szememben azonban szimbolikus jelentősége van ennek a piros tojásnak. Mert én az ajándéknak nem a tárgyi értékét nézem, hanem a szubjektív értékét: ki adta és miért adta. Ki adta? A nép adta, mert a leányok onnan nyerték a sugalmazást, a nép leikéből, amelyben nemzedékről-nemzedékre száll a pápai főiskola ismerete és szeretete. A főiskola adja a nimbuszt a legátusnak, nem adhatja a legátus magának. Hiszen még nem is látják a legátus személyét, csak tudják, hogy jön és már előre szeretve^ van. Tehát nem a személy, hanem az iskola; nem a követ, hanem akinek a követségében jár! Ennek a szeretete pedig ott él a mi népünk lelkében évszázadok óta. Innen vették az inspirációt a varsányi leányok. Ezzel már megfeleltünk a második kérdésre is, hogy miért adták? Mert ezzel juttatják kifejezésre, hogy szeretik a főiskolát. Ez a húsvéti himes tojás egy vallomás, a szeretet vallomása azért az ajándékért, amit az Egyház intézménye, az Iskola küldött az ő népének a Krisztusról szóló drága üzenetben! Nagy ajándék ez a mi népünknek, amit meg is becsül kellőképen! Ki nem tudná közülünk, hogy hogyan várja a mi népünk a főiskola követeit? Mikor bemegy a házba, a legtöbb helyen már ott várja az előre kikészített pénz az ünnepi abrosszal leterített asztalon, vagy a kályha vállán. Nincs ebben szeretet? Mikor elmondja a kislegátus az ő régi versezetét, ünnepi köszöntését: ott csillog a könny az éltesebbek szemében. Pedig talán könyv nélkül tudják már az egészet, a régi kedves rigmusokat. Mégis mindig elérzékenyülten hallgatják, annyira jól esik ,nekik a Pápáról jött, a pápai iskola nevében jött kisdiák köszöntése. Hát még mikor arról van szó, hogy holnap pedig deák végzi a szent szolgálatot, micsoda várakozással néz eléje a család, a nép!? Nem tudhatja azt másfajta ember, hogy micsoda élményteljes a magyar kálvinista nép ünnepe! Micsoda feszült várakozás előzi még a templomban a legátus bejöttét; és mikor megérkezik, hogy tapad rá minden szem; és mikor felmegy a szószékre, hogy feszül minden figyelem! Istennek áldott embere, aki drága üzenettel jöttél mihozzánk, legyen veled az Isten kegyelme! Én még most is a torkomban érzem a szivem dobogását, mikor az én primitiv legátusi szolgálataimra gondolok és még most is érzem a rám szegzett tekinteteket, a rám sugárzó szemeket, az azokból felém áradó meleget, ami megteremtette a lelki kapcsolatot, a lelki közösséget legátus és gyülekezet között. Azt a szeretetet, ami a legátust körülöleli a mi gyülekezeteinkben, nem tudja érezni más nép, csak a mi népünk, amelyet évszázadok szenvedései tanítottak meg arra, hogy szörnyű, mostoha időkben mily nagy áldás az Isten igéje. De benne van ebben a szeretetben még más is. Olyan érzés, amiről nem beszélnek, de amit a tudat alatt, a lelkűk mélyén ott rejtegetnek. Tudja azt a mi népünk, hogy valamikor nagy szenvedéseken ment át a pápai iskola. f Sff8BBiIUS FfaOU
