Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-04-11 / 15. szám
68. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1937. Szenvedéseiben benne látják a protestáns egyházak és a magyar nép sorsát. Benne látják a mi magyar kálvinista fajtánk sorsának hordozóját. És van abban valami nagyszerű érzés, valami szivet melegítő érzés, hogy ez az iskola, amely valósággal elveszett: megtaláltatott; amely valósággal meghalt: feltámadott! A mi népünk igen érti a szimbolikus nyelvet, tessék csak megfigyelni. Megérti azt, 'amit a pápai főiskola a létezésével, az ő ünnepi üzeneteivel beszél neki. Nem mond magáról semmit, csak követeit küldi és »csak« Isten igéjét hirdeti, de azért a nép lelke a szimbólumot megérti. Megérti azt az igazságot, hogy van Isten az égben, aki Úr mindenek felett, Aki az Ő igazságának érvényt szerez, lehet, hogy sok szenvedés árán, de minden körülmény között! Megérti azt az igazságot, hogy minden elvettetés után volt feltámadása az elnyomott szegény, magyar népnek; lesz feltámadása a mostani elvezetésből is! És most arról kezdenek suttogni, hogy ennek a főiskolának főiskolai jellegét kénytelenek leszünk feladni, theologiá.ját meg kell szüntetni, illetve a budapestibe beolvasztani, azzal egyesíteni, mert mi már a magunk erejéből nem tudjuk fenntartani. Nem mondhatnám, hogy sokat beszélnek erről, hiszen azt hiszem, hogy a dunántúli közvélemény erőteljesen felzúdulna ez ellen a beszéd ellen, de mégis itt-otfe kiejtenek egy-egy szót, inkább csak súgva mint hangosan, hogy a pápai theologiát fel kell adni, mert nem tudjuk fenntartani, nem tudjuk a tanárainkat tisztességesen fizetni. Mikor nemrégiben erre fordult á szó, eszembe jutott a bodrogmelléki tizenkét hímes tojás; és most, hogy erről a minket nagyon közelről érdeklő problémáról írok, elnézem asztalomon a varsányi húsvéti piros tojást. Ezek énnékem arról beszélnek, hogy nekünk nem szabad financiális nehézségektől megijednünk, nem szabad az iskola sértetlen fennmaradásába vetett hitünket eldobnunk, addig, amig a mi népünk ilyen szeretettel öleli keblére a legátust és azon át a főiskolát. Nekünk nem szabad elcsüggednünk, hanem inkább szorosabbá kell tennünk a mi pápai főiskolánk és dunántúli népünk kapcsolatát. A pápai templom ügyében való jártamban-keltemben többször hallottam egyszerű, falusi asszonyoktól és férfiaktól, hogy ezt a kapcsolatot szorosabbá kellene tenni. Több helyen is mondták, hogy miért nem keresik fel a deákok házaikban a híveket úgy, mint valamikor régen adományokért. Itt az illetők a szupplikációra gondoltak. Azt mondták, hogy olyan szívesen adnának a pápai iskolának, ha a deákok felkeresnék őket. Nem helyeslik, hogy a diákok ősszel megjelennek a gyülekezetben, egyet prédikálnak és aztán hazamennek. Mivel így szupplikálnak és nem keresik fel a híveket, azért nincs a szupplikációnak eredménye. Ezt nekem egyszerű falusi emberek mondották. Ez a megjegyzés eléggé ráeszméltet bennünket arra, hogy mi tulajdonképpen semmit sem teszünk gyülekezeteinkben a főiskola érdekében. Az igaz, hogy kirójuk a 'főiskolai járulékokat a gyülekezetekre, igaz, hogy nagyok ezek a járulékok, sokhelyütt talán panaszosak is, mert megnehezült az idők járása felettünk. De kérdem: ha mi oda állnánk egyszer a népünk elé és azt mondanék: Veszélyben a pápai főiskola! Vájjon ez a nép, ez a sok vihart látott dunántúli kálvinista nép, amely szeretetével simogatta mindmáig a prédikáló követeket, veszni hagyná ezt az intézetet?! Ha így lenne, akkor mindenben csalódnám és összetörnék minden emléket a szivemben. A mi népünk fiaiban nemzedékről-nemzedékre öröklődött a pápai főiskola szeretete. Most már csak az a fődolog, hogy mi magunk is szeressük, akik itt tanultunk, nevelődtünk, akiket keblén ringatott egykor az Édesanya. Ha mi nem vagyunk hidegek, se lágymelegek, hanem lelkesedni tudunk érte nemcsak szóval, de tettel is, akkor én nem féltem a főiskolát, tehát nem féltem a theologiát sem. Mily iszonyú szélgyen tapadna ránk az utókor elöt\t, ha most feladnánk a theologiát. Volt nekünk jogakadémiánk, — feladtuk. Volt tanítóképzőnk is, — feladtuk. Most itt van még a theologiánk is, a szemünk fénye, egyházkerületünk legfőbb intézménye, szépsége, ereje és létének kifejezője, most meg ezt adnók Tel? Pál apostol felkiált: »Ha csak emberi módon viaskodtam Efezusban a fenevadakkal, mi a .hasznom abból, ha a halottak fel nem támadnak? Együnk és igyunk, holnap úgy is meghalunk!« Ha mi most a pápai theologiát feladnók, fel lehetne kiáltani: , Hát miért viselték Séllyey és Kocsi Csergő és a többiek a tüzes bélyegeket és miért húzták a gér lyán a nehéz evezőket? Miért szenvedték a pápaiak a lakompachi várban a börtönt és a botbüntetése* két? Miért fúrták a leveli útat harminc esztendőn át? Ha egyszer most, amikor már senki xsem üldöz bennünket, mégis föladjuk a főiskolát! A pápaiak százhuszonöt esztendős kínszenvedése főképpen a főiskoláért volt, mert hiszen a Hatalomnak'volt annyi sütnivalója, hogy a főiskolán át lehet halálos fejsz'ecsppáist ‘ mérni a dunántúli kfdvinizmusra! És mi égi ünnepeltük néhány évvel ezelőtt nagyfennen, Kormányzónk jelenlétének fényében a főiskola négyszáz éves jubileumát, ha most még csak. gondolni is lehet arra, hogy föladjuk a theologiát, tehát a főiskolát! Akkor minden mi elődeink nem tették volna-e bölcsen, ha a szenvedések és áldozatok helyett érré\ az álláspontra helyezkednek: »Együnk és igyunk, holnap úgy is meghalunk:/« Mi a pápai theologiát sohase nélkülözhetjük, mert a dunántúli egyházkerület gyülekezetei számára csak a pápai theologia nevelhet lelkipásztorokat. Azt mondta egyszer egy Pápán tanult, de később Dunamellékre került lelkipásztor: »Ha Pápán nem volna theologia: csinálni kellene!« Mert bár a történelmünk, a sorsunk, a fajtánk és a lelkiségünk azonos, mégis minden kerületnek meg van az ő sajátos szellemi adottsága, »genius loci«-ja, tehát meg van a dunántúli kerületnek is. Ahogy hivatkoznak Tiszántúlon Méliusz Juhász Péterre, Dunamelléken Török Pálra, úgy hivatkozunk mi Séllyeyre, Márton Istvánra és Tóth Ferencre. A midt évszázadban Tóth Ferencben jegecesedett ki Dunántúl szelleme. Ezt nem lehet letagadni, sem meg nem történtté tenni. Okunk sincs rá, jogunk sincs rá, de lehetőségünk sincs rá. De a szellemtől eltekintve is, olyan Szükségletekkel és nehézségekkel kell minálunk számolni, amik nincsenek meg, vagy nem így vannak meg, vagy nem ilyen mértékben vannak meg más kerületekben. Nem tudom például elképzelni, hogy a dunántúli, kisebbségi egyházak számára, amik csak szórványai lehetnének a dunamellékieknek, Budapest tudna nevelni lelkipásztorokat. Az itteni helyzetbe nemcsak bele kell születni, hanem a theologian bele is kell nevelődni. A mi dunántúli népünk szeretete, egyház- és iskolaszeretete biztosítéka a mi theologiánk fennma
