Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-04-04 / 14. szám

Negyvennyolcadik évfolyam.

14. szám.

Pápa, 1937 április 4.

DDNANTDL1 PROTESTÁNS LAP

A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE

____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. _______________________------------------------------------------ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK ------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA) I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDŐK

Külföldjárás ügye a Dunántúlon.

Ebben látom a beszámoló legfőbb mondanivalóját. De emellett más mondanivaló is kínálkozik. Hallottuk, hogy nyolc feldolgozásra, illetve megjelentetésre váró anyaggyűjtésről tudunk. Ügy vélem, éppen a theologiai tanárok országos konferenciájának volna egyik legsürgősebb feladata, hogy e már félig kész munkák befejezését és megjelentetését lehetővé tegye. Még pedig, mivel anyagi eszköz nem áll rendelkezésére, nem esetenkénti támogatással, hanem egyetemesebb jellegű intézkedések kitervelésével és útbaigazításával kellene sürgősen segítségül jönnie. Gondolok itt elsősorban arra, hogy e konferenciának kellene a theologiai-íudománypolitikát elkezdenie és ezzel kapcsolatban az egész református sajtóügyet behatóan megtárgyalnia. A tudománypolitikát illetően egyszer már indítványoztam itt, hogy konferenciánk legalább a világháború irtani magyar theologiaitudományos irodalom és az ú. n. építő irodalom teljes bibliográfiájának közrebocsátását javasolja illetékes egyházi hatóságunknak; továbbá tegyen lépéseket abban az irányban, hogy theologiai kiadványsorozatainkat évenként közöljék le egyszer kölcsönösen és díjmentesen egyházi lapjaink; az egyházmegyék pedig a legsikerültebb lelkészköri tudományos előadásokat theologiai szakmunkák ajándékozásával jutalmazzák. Az egyházmegyei könyvtárak rendbeszedését és kiépítését is sürgősen javasolnunk kell, hogy minden egyházkerületben legalább a háború utáni teljes magyar theologiai irodalom az érdeklődők rendelkezésére álljon. A hozzám érkezett levelekben sok panasz olvasható, mind az egyházmegyei könyvtárak elmaradottságára, mind pedig a hanyag könyvtárkezelésre vonatkozóan.

Itt most csak néhány sürgős szükségletet jelöltem meg, s ez a felsorolás még korántsem nevezhető igényes szóval tudománypolitikának, legfeljebb ilyen irányú tapogatózásnak és visszhangra váró kezdeményezésnek. Ha ezt a kezdeményező munkát a theologiai tanárok országos konferenciája nem teszi magáévá, senki nem fog nálunk tudománypolitikát elkezdeni. S ha végre kezdőlépéseket tennénk s bármily tapogatózó jellegű, de kidolgozott tudománypolitikai tervezetet bocsátanánk útra s annak valóra váltását is kellően szorgalmaznók, akkor Dunántúlon is és a többi kerületben is kevesebb félbenmaradt theologiai munka heverne kéziratban s kevesebb félbenmaradt theologusunk lenne. Jól tudom, nem ezek a theologiai munkák fogják megmenteni az Egyházat, sőt egyáltalában nem a theologiai munkák mentik meg. De az is bizonyos, a földi egyháznak, hogy egyház maradjon, szüksége van a folytonos önkritikára, vagyis tudományos theologiai munkásságra. Magyar református egyházunknak különösen szüksége volna erre az önkritikára, s szüksége volna ezzel kapcsolatban külföldet járt diákjaink különben haszontalanul heverő és hamar kallódó tudományos anYaggyüjtésére és feldolgozására is.

Egy harmadik tennivaló már inkább az egyes tanárikarok feladata volna: fokozott mértékben kellene szemmel tartanunk külföldről hazakerült diákjaink szolgálati beosztását, kivált, ha az \ illető tervszerű theologiai kutatásnak adta jelét. Az egyik levélben ezt olvashatjuk: »Heti 8 óra mellett igen, de 38 óra mellett nem képzelhető el tudományos, elmélyülő búvárkodás«. »Mint esperesi káplán — Írja másik lelkésztársunk — minden irodai teendőt én végeztem, de azontúl az összes lelkészi teendőket is«. Ez a munka valóban nem hagyott fenn erőt, de különösen időt még jóformán a legszükségesebb szellemi Tájékozódásra sem. Ilyen esetekben a theologiai karok kétségtelen feladata volna a megfelelőbb szolgálati beosztás kieszközlése. — Nagyobb baj, mert a tanári kai ok közbenjárásával, vagyis tüneti kezeléssel nem orvosolható: az egyházi szellem mai iránya. Ez a közszellem csakugyan nem kedvez a külföldi tanulmányok itthoni folytatásának. »A közszellem olyan tendenciákat mutat — írja egyik lelkésztársunk, — amelyek mellett hova-tovább el kell fogyni a (theologiai) közkatonáknak.« Ennek a szellemnek megváltozatatása egységes és országos theologiai tudománypolitika nélkül nem lehetséges. A tudománypolitika (kénytelen Vagyok itt ezt a rossz szót használni) — ebben a vonatkozásban elsősorban azt jelentené, hogy minden theologiai tanári kar vegye nyilvántartásba legjobb, külföldet járt (s esetleg külföldre sem jutott!) diákjainak sajátos érdeklődési körét és kutatási területét, s küldje el a kimutatást minden konferenciarendező nagyobb belmissziói egyesületnek és egyházi intézménynek (még lapszerkesztőségeinket is beleértve), hogy azok szükségletük és tetszésük szerint válogathassanak, és kérhessenek fel közülök konferenciai előadókat, illetve munkatársakat. E tájékoztatás által előkészítenék a külföldjárás gyümölcsöztetését s legjobb diákjainkat további munkára serkentenék. Természetes itt már egy meddő historizmusból kivetkőzött theologiai tudományra gondolunk, vagyis olyanra, amelyik méltó, hogy útját egyengessük.

Végezetül megemlítem, 8—10 válaszban készség mutatkozik arra, hogy az illető újabb levélváltásba bocsátkozzék az itt tárgyalt kérdésekre vonatkozóan. Többen a levélváltást kifejezetten kérik. »Van módom a tanulmányozásra — olvashatjuk az egyik levélben, — de csak késő tavasztól őszig, amíg a gyülekezeti munka naponként le nem foglal. Kedvem a tanulmányozásra mindig van, s ha valamire megbízást kapnék, szívesen tennék annak eleget«.