Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-12-05 / 49. szám
Negyvennyolcadik évfolyam. 49. szám. Pápa, 1937 december 5. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP._________________________________ FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Csak kárhozatot ennék és innék a revezálist adó egyháztag az úrasztalánál ? Erre a kérdésre nagyon határozott igennel felei az az Utasítás-tervezet, amelyet közelesen összeülő zsinatunk tárgyal meg: »azt az egyháztagot, aki születendő gyermekeinek más vallásban nevelésére kötött megegyezést, illetékes lelkipásztora a presbitérium nevében hivja fel arra, hogy addig is, mig ügyében egyházi fegyelmi bírósági ítélet hozatik, az úrvacsorával éléstől tartózkodjék, mert csak kárhozatot eszik és iszik magának. A felhívás megtörténtét a presbitérium legközelebbi ülésén jelenteni kell«. (3. §.) Csak! a tervezet Indoklásából tűnik ki, hogy ez az eltanácsolás nem a reverzálisadás jogi következése, de nem is bírói tilalom, hanem csupán lelkigondozói aktus. Ez a paragrafus által megszabott és kivételt nem ismerő módon előírt > ielkigondozói« aktus nyilvánvalóan az 1 Kor 11, 29. versére támaszkodik, mely szerint »aki méltatlanul eszik és iszik, ítéletet eszik és iszik magának«. Az a kérdés, szabad-e Krisztus egyházának az Utasítás szerinti kizárólagos értelemben használni ezt a szentírási idézetet? Kálvin óva int bennünket, hogy az idézett verset ilyen kizárólagos értelemben ne használjuk: »Mi, akik jóban szűkölködünk és mezítelenek vagyunk, mi, akiket a bűnnek szennye fertőztet meg, mi élőhalottak, hogyan ennők méltóképen az Úrnak testét?« (ínst. 1559. IV. 17, 42.) »így hát... az úrvacsorához való járulás örökre elzárva maradna előttünk ama rettenetes tilalom alapján, amely kimondja, hogy akik méltatlanul észnek és isznak, kárhozatot esznek és isznak önmaguknak.« (U. o.: IV. 17, 41.) »Hogy tehát ilyen veszedelembe... ne rohanjunk, gondoljuk meg, hogy ez a szent vendégség a betegeknek orvosság, a bűnösöknek vigasztalás, a szegényeknek bőséges ajándék, amely az egészségeseknek, igazaknak és gazdagoknak, ha ugyan találhatók volnának ilyenek, semmi különösebb hasznukra nem volna.« (U. ott: IV. 17, 42.) Mit akar hát mondani Pál az 1 Kor. lí, 29-ben? Mindössze azt, »hogy az ember próbálja meg magát, mielőtt e kenyérből eszik és e pohárból iszik... Szálljon magába és vessen számot, vájjon szívének benső bizodalmával megnyugszik-é a Krisztus által szerzefc üdvösségben;... vájjon az ártatlanság és szentség után való vágyból törekszik-é Krisztust követni?« (U. ott: IV. 17, 40.) Nos, ha Kálvin helyesen értelmezte az 1 Kor. 11, 29-et — már pedig ezt nincs okunk kétségbe vonni —, akkor vájjon jogában áll-é az egyháznak az idézett paragrafus szerint még csak a 'lehetőségül is kizárni annak, hogy a reverzálist adó egyháztagok között nem akadhatnak olyanok, akik talán éppen a meggondolatlanul adott reverzális hatása alatt, magukba szállva és számot vetve, benső bizodalommal vágyakoznak az úrvacsorái Krisztus-közösség után? Mert ezt a lehetőséget zárná ki az egyház, ha az idézett paragrafus szerint kivételt nem ismerő módon és szinte csalatkozhatatlan biztossággal ráolvasná minden reverzálist adóra: »az úrvacsorával éléstől tartózkodjék, mert csak kárhozatot eszik és iszik magának«. Ha Kálvin óvatosságát esetünkben mellőzzük és szentül hisszük, hogy minden reverzálist adó egyháztag csak kárhozatot ennék és innék az úrasztalánál, — miért késtünk e paragrafus kimondásával 1937-ig? Hogy mertük akkor hosszú időn át az ilyen egyháztagokat kárhozattal etetni és itatni? Ha viszont eddig hittük, hogy a reverzálist adó egyháztag is részt vehet esetleg az úrvacsorái Krisztus-közösségben, micsoda hitbeli indokunk van most egys-zerre- az idézett, minden kivételt kizáró paragrafus kimondására? De nemcsak elvi, hanem gyakorlati szempontból is tarthatatlan ez az Utasítás-tervezet, mivel jelenlegi merevségében, mégoly tapintatos alkalmazás esetén is a megtorlás látszatát kelti. Az eltanácsoltunk bizonyára szemet fog szúrni, hogy pl. az iszákosság vagy paráznaság erkölcsi vétségében "leledző egyháztagot nem tanácsolják el az úrasztalától, de amikor ő gyermekeit, az egyház leendő adófizetőit egy másik egyháznak átengedi, menten kárhozattal fenyegetőznek. Ebben az esetben pedig az Utasítás bajosan fogja az Indoklásban olvasható célt: a megtérést és javúlást szolgálni. A tervezet bizonyára nem akrta az űrvacsorát a megtorlás eszközévé alacsonyítani, vagy éppen az egyház hatalmi érdekeinek szolgálatába állítani.* Ezért hangsúlyozza az eltanácsolás lelkigondozói jellegét. Ahhoz azonban, hogy az eltanácsolás csakugyan lelkigondozói jótanács lehessen, nagyobb mozgási szabadságot kell biztosítani a lelkigondozónak, mint amenynyit az idézett paragrafus jelen alakjában megadhat. Éppen a lelkigondozói jelleg érdekében az 1 Kor. 11, 29 túlmerész alkalmazásából, ebből a veszedelmesen biztos általánosításból kellene engedni, mégpedig nemcsak a fentebb említett exegetikai okokból, hanem abból a publikánusi meggondolásból is, hogy reverzális veszteségeink oka nemcsak a reverzálist adóban, hanem ugyanakkor egyházi életünk lelki * Ha ilyen szándék volna, reánk olvashatná Kálvin a kulcsok hatalmával való római manipulációra tett epés megjegyzését: „Úgy tudják kulcsaikat azokhoz a lakatokhoz és ajtókhoz alkalmazni, amelyekhez nekik tetszik, mintha egész életükön át a akatos mesterséget gyakorolták volna.“ (Inst. 1559. IV. 11, 2.). p'a református fűiskola
