Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1937-10-24 / 43. szám
1937. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 201. oldal.V Főtiszteletű Közgyűlés! Két tekintélyes és hivatott testület előtt: a Felsőoktatásügyi Kongresszuson és a Felsőházban az utóbbi hónapok alatt éles bírálat hangzott el általában középiskolai oktatásunk színvonaláról és ez oktatásnak kedvezőtlen eredményeiről. Mind a két helyen — válaszolva a bírálatra, — kifejtettem, hogy ilyen panaszokat csak egyes intézetek és egyes tanár urak működésének vizsgálata alapján lehet igazságosan megvizsgálni s hogy az általánosságban hangoztatott szemrehányás nem érheti a mi iskoláinkat, sem kiváló tanárainkat, akiknek nagy többsége nemes feladatát lelkes kötelességérzettel iparkodik teljesíteni. A magam részéről az utóbbi két évben (részben a tankerületi főigazgató úrral együtt) gyakran fordultam meg váratlanul pápai gimnáziumunknak egyes osztályaiban. Elismeréssel állíthatom, hogy számos tudományszak tanítása terén kiváló eredményeket találtam és mint régi tanárember, jeles pedagógusokat tanultam megismerni. A modern nyelvek tanításánál azonban, míg egyfelől az angol nyelvgyakorlatoknál kiváló az eredmény, addig nagy nehézségeket tapasztaltam a német nyelvi órákon a - beszédgyakorlatok körül. Jól tudom, hogy a középiskolai oktatás nem alkalmas a modern nyelvnek gyakorlati elsajátítására, de azért kő- : szonettel kell fogadnom a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrnak 1937. évi 5200. számú újabb rendeletét, amely a német nyelv tanításánál különösen a beszédgyakorlatokra helyezi a súlyt. Elismeréssel gondolva a tanár urak törekvéseire, ezt az újabb intézkedést ez i alkalommal is hathatósan ajánlom figyelmükbe. Kevesebb nyelvtanszabály és irodalomtörténet és több beszéd- j gyakorlat legyen a jelszó! IV. Azokban az egyházközségekben, ahol megfordulhattam, megnyugvással tapasztaltam az élő erős hit megnyilvánulását, valamint presbitertársaim felelősségérzetének és a nagy célokra munkakészségüknek jeleit. Nagyon örvendetes tény több új templom építése is. Az a reményem és egyúttal óhajom, hogy a Mindenható segedelmével a közelebbi hónapok eseményei, különösen a folyó évi december 7-ére egybehívott zsinat tanácskozásai is közelebb visznek bennünket a nemzeti egység felé és a felekezeti béke tudatos ápolása céljából j kifejtett régi törekvéseink megvalósításához. Ez elnöki székből is melegen köszönöm azt a | nemcsak szívélyes és lelkes, de egyúttal szeretetteljes fogadtatást, amelyben Pannonhalmán Kelemen Krizosztom főapát úr, Zircen pedig dr. Werner Adolf apát úr | és nagyrabecsült rendtársaik kegyesek voltak bennünket részesíteni. V. Főtiszteletű Közgyűlés! Nyugtalan, forrongó időkben a magyarok közt is akadnak sötéten látók, de még több v^n olyan, aki észlelve országunk bajait, amint Széchenyi a 96. év előtti időkről írta „a maga személyében tiszteli a nagy orvost“, aki a korszak minden nehézségét évtizedekre szóló hangzatos prograinmokkal megszüntetni tudná. Egyik ilyen megoldás tervezetét, korábban nagy érdemeket szerzett néplapban, most egy hónapja csodálkozó szemekkel olvastam. A cikkíró szerint a magyar kálvinizmus feladata lenne (tér hiánya miatt csak ezeket a szavait idézhetem): „harcolni a jövőben is a főúri és püspöki nagybirtok és a zsidó nagytőke ellen“ és „a legradikálisabb szociálpolitikát folytatni“. A cikkíró úr nem fordított figyelmet a század- | eleji francia radikális politika eredményeire, mert különben tudná, hogy a „legradikálisabb“ irányzat megszüntet minden felekezeti oktatást, sőt az egyházak által végzett jótékonysági és társadalompolitikai munkát is, — a lelkipásztor urak pedig ilyen irányzat mellett természetszerűleg elesnek mindenféle állami támogatástól ! Főtiszteletű Közgyűlés! Nem ilyen gyógyszerekre és főleg nem ilyen orvosra van szükségünk, hanem haladó és társadalompolitikai alkotásokat hozó népi kormányzásra és mindenek felett még egyre. A Legnagyobb Magyar abban az igazi reformkorszakban, amely előkészítette rendi alkotmányfejlődésünknek maradandó átalakulását, — nem volt ilyen büszke öntudattal eltelve, hanem ezeket a sorokat vetette papírra: „Lelkem legbensőbb mélyén tisztán érzem, hogy láthatatlan hatalom vezet és köztünk a legnagyobb sem sokkal egyéb, mint engedelmes eszköz magasabb kézben. Üssük csak fel évrajzaink lapjait, azt hisszük nemzetiségünket, szabadságunkat annyi századokon át fenntartjuk e mi maroknyi nép, ha a földinél erősebb kéz néha nem ragadja meg bárkánk kormányrudját és valami magasabb hatalom minduntalan nem ment meg a hajótöréstől! ? Már régóta el volna temetve a legutolsó magyar, sőt gyenge létünk emlékezete is elsüllyesztve, ha életünk gyermekszakában felsőbb hatalom annyiszor nem nyújt segédkezet!“ (Széchenyi Kelet Népe 4L, 43. 1) Az emlékezés évében az én lelkemből is a Mindenhatóhoz száll az imádság: amint több mint 900 év előtt „a buzgón hívő, mélyen áhitatos király, az első magyar lelki keresztyén11 által (Révész Imre id. ért. 339. lap) elvezette a magyart a mi Urunk a Jézus Krisztus tanításaihoz — úgy könyörüljön most is ezen a nemzeten és vezesse azt a haladás, társadalompolitikai alkotások terén, a széles népréíegek szolgálatában, a művelődés útján, a felemelkedés ormaira; mindig előre és mindig felfelé! Ezzel a fohásszal a közgyűlést Isten nevében megnyitom. Lelkészszentelési beszéd. Esdrás V. 11. »Mi a menny és föld Istenének szolgái vagyunk és építjük e házat, mely ennekelőtte sok esztendőkön át meg vala építve és Izraelnek egy nagy királya építé és végezé be azt.« A felolvasott ige a jeruzsálemi templomot romjaiból újraépítő Izrael népének bátor vallomástétele s a ma magyar református lelkipásztorainak életprogrammja. Szinte megdöbbentő az a csodálatos hasonlóság, mely a babiloni fogságból szabadulni vágyó Izrael és a mai idők magyarságának életviszonyai között felismerhető. Az Izrael fiainak nagy száma még mindig idegen járom alatt nyög, még éjszaka van, de már mintha virradni kezdene: a királyok királya, Cirus parancsot ád, hogy mindenki, aki még megmaradt, minden helyről építse az Úrnak, az Izrael Istenének házát. Idegen rabbilincset hordanak még a mi édes magyar véreink, református testvéreink milliói is, de mintha hajnalodnék s nekünk, maradék magyaroknak, százszor inkább pedig nekünk, magyar lelkipásztoroknak meg kell hallanunk a királyok örökkévaló királyának, a mi Istenünknek parancsszavát: építsük a házat, a mi magyar református egyházunk Sionát és építsük a házat, a mi édes magyar hazánk új Jeruzsálemét. Mert ez a két szentegyház nekünk tulajdonképpen egy, egy az építésnek kötelessége és munkája is.
