Dunántúli Protestáns Lap, 1937 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1937-10-17 / 42. szám

1937. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 193. oldal. szerint szentisvánnap református megünneplését tör­vényerőre emeljük s ugyanakkor a Hitvallás idézett té­telét továbbra is teljes egészében érvényesítjük. Jól tudom, az idézett tétel épségét például a reformációi emlékünnep nem kevésbbé veszélyezteti, mint a ké­relmezett szentistvánnap. Ezzel a veszéllyel szemben pedig — mint láthatjuk — az »egyháztörténeti emlék­ünnep« és »üdvtörténeti ünnep« megkülönböztetés, semmivel sem nyújt hat több védelmet, mint a maga helyén a dulia-latria distinkció. De miért volna itt egyáltalán összeegyeztetésre szükség? Olvassuk csak tovább a Hitvallás idézett cikkelyét — mondhatná valaki: »... Egyébként meg­engedjük,, hogy nem haszontalan dolog az, ha a szen­tek emlékezetét a maga helyén és idején egyházi be­szédekben a népnék ajánlják és az ö jó példáikat utánzás végett mindenkinek felmutatják.« (XXIV. 3.) — íme ezek a szavak minden »ünneprontóvak szem­ben igazolják az eddig történt lépéseket és igazolni fogják az ezutániakat is! Én azonban mindenkit kérek, ne építse erre a kiszakított idézetre szentistvánnapi elgondolásait, amig a szavak teherbíró képességét körültekintően meg nem vizsgálta. Maga a hitvallás ugyanis többszörös meg­szorítással mondja és akarja értetni ezt az idézetet. 1. Először is figyeljük meg a hangsúlyt: lehet szentekről szó a prédikációban, de nem akárhogy és nem is egyéni tetszés szerint, hanem csak a maga helyén és idején. Ez már elhatárolás. 2. De további és még világosabb elhatárolással is szolgál a Hitvallás mindjárt az első részben, amikor ugyancsak vitathatatlan hangsúllyal mondja: »A szent­írásban a Krisztus egyetemes egyháza a legteljesebben előadva találja mindazt, ami az idvezítö hitre, mind­azt, ami az Istennek tetsző élet helyes rendezésére tartozik... Mi tehát úgy vélekedünk, hogy ezekből az iratokból kell tanulni az igazi bölcsességet és ke­­gyességet... a kegyesség minden teendőjére vonat­kozó utasítást... sőt minden intést is ...« (V. 2.) A szentek dolgai ennek a hitvallásnak átgondolása és komolyan vétele esetén csak egészen mellékesen meg­említhető példák lehetnek, nem pedig a prédikáció témái. Ezt pedig nem a »gyávaság« mondatja velünk, hanem a Hitvallás, amely még ismeri az igehirdetés­nek kizárólag igéhez való kötöttségét. Mert ne feled­jük, amikor a Hitvallás az igehirdetésről olyan emelt hangon, és nagymerészen beszél, még nem a mi mo­dern protestáns »egyházi beszédeinket«, hanem a XVI. század kifejezetten írásmagyarázó prédikációit tartja szem előtt, s ezekre, a mienknél sokkal kötöttebb ho­­miliákra mondja a legnagyobbat, amit valaha csak prédikációkról mondtak: »predicatio verbi Dei est ver­bum Dei«. (I. 3.) — Hihető, hogy igehirdetésünk mai elereszkedett állapotában a szentistvánnapi prédiká­­kációk (akár már az eddigiek is) erre a kötöttségre fognak nevelni bennünket? 3. Ha ezt a nagy megkötöttséget Hitvallásunkban felismerjük és alázatosan elismerjük, akkor szólhatunk éppen a kötöttség alapján az igehirdetés szabadságá­ról. A Hitvallás ugyanis, amikor a szentek dolgainak példaképpen való felhozását megengedi, voltaképpen az ígehirdető szabadságát mutatja meg; a bevezető sorokban kifejezetten említi is a Christiana libertas-t. Más azonban az, ha valami nekem szabad, vagy ha ugyanazt a valamit kötelező erővel előírják nekem. Igenis, az ígehirdetőnek szabadságában áll, ha helyén­valónak látja, hogy prédikációjában akár Szent István­ról is szóljon, de ugyancsak a szabadságából követ­kezik, neki senki emberfia, még saját hivatalos egy­házi hatósága sem írhatja elő, hogy Szent Istvánról kötelezőleg beszéljen. Hivatalos hatósága csak azt pa­rancsolhatja meg, hogy Krisztusról beszéljen. »Az egy­házi szolgák nem csupán szolgák gyanánt tekintendők, hanem úgy mint Isten szolgái« — mondja ugyancsak a Hitvallás. (XVIII. 1.) Tehát szolgák, vagyis olyan emberek, akik nem önmaguknak, hanem Uroknak él­nek. De amikor az bírnak parancsa köti őket — s hol köthetné jobban, mint éppen az igehirdetésben —, akkor ez az egyetlen nagy megkötöttség szabaddá teszi őket minden más úrral, még a saját egyházi fő­hatóságukkal szemben is (v. ö. utóbb idézett rész 9. pontjával). Minden okunk meg van arra, hogy az ige­­hirdető és az igehirdetés e Hitvallásunk szerinti Chris­tiana libertas-a érdekében szót emeljünk. — íme: református prédikációban csak a maga helyén és ide­jén, csak mellesleg megemlíthető példaképen és így is csak az evangéliumi szabadság jegyében lehet a szentek dolgáról beszélni. Ezek a megszorítások (me­lyek természetesen részletesebben is kifejthetők) le­hetetlenné teszik, a szentekre vonatkozó cikkely meg­fontolatlan használatát. Az országos zsinat is legfeljebb annyit mondhat ki (a Hitvallás szabta határok között), hogy a meg­csinált szentistvánnapi istentiszteleten (amely ha már mindenképen meg lesz, miért ne lehetne /g<?hirdetéses istentisztelet?), a lelkipásztor az utó- vagy papi imád­ságban hálát adjon Istennek az I. Istvánban nyert ja­vakért. Jó lenne, ha ez a rendelkezés kifejezetten az imát említené, s ez által megkímélné igehirdetőinket sok felesleges szószéki magyarázgatástól, sőt mente­­getődzéstől, főként pedig tehermentesítené az igehir­detést — egyebek között —e a • kevéssé' épületes fele­kezeti polémiáktól is. — Ezzel a módosított kérdé­sekre megpróbáltuk a lehető legmesszebbmenő fele­letet megadni. Érezzük azonban, a kérdések nem egy vonatko­zásban továbbra is kérdések maradtak, s jó lenne, ha ezekkel kapcsolatban a magyar református egyház teológiai felelősségérzete minél több irányból meg­szólalna. Dr. Török István. A belsősomogyi egyházmegye közgyűlése. A tanügyi bizottság elnökének szintén nyomtatás­ban megjelent jelentését Benedek Sándor dr. lelkészi jegyző referálta. Nagy László Nemesdédre történt se­gédtanítói választása megerősíttetett s a közgyűlés előtt a tanító az esküt letette. A tanügyi elnök meg­­bizatott a 173/1936. sz. kerületi határozat értelmében a valláspedagőgiai szemináriumok megrendezésével. A másjellegű iskolákba járó valamennyi ref. tanköte­les vallásoktatása, a továbbképzői vallásoktatásnak a lelkészek által a konventi tanterv szerint való végzése fegyelmileg kötelezővé tétetett. Tudomásul vette a közgyűlés, hogy a továbbképzői téli oktatási időnek a 32 órás mindennapi tankötelesoktatás miatt heti 7 óráról heti 4 órára való redulásása iránt történt előterjesztés sikertelen maradt. A beiratási díjaknak előírás szerint kizárólag az internátusi alapra és köl­­csöntankönyvtárra való fordítása szigorú kötelességévé tétetett a fenntartóknak. Igen élénk vitára adott al­kalmat az iskoláknak nagyobb körzetekbe beosztására vonatkozólag előterjesztett tanügyi elnöki javaslat, végül is a közgyűlés nagy szótöbbséggel magáévá tette a tanügyi elnök javaslatát, amit az előző évi köz­gyűlés határozata folytán készített. A javaslat szerint

Next

/
Thumbnails
Contents