Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-02-23 / 8. szám
32. oldal DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936, A presbiternek ilyen nehéz és sokszor szomorú körülmények között való önfegyelmezése kivételes és ritka alkalom a szolgálatra. Az egyházfegyelem az egyén szempontjából tehát szintén nem más, mint akaratbeli gátlás, vagyis Istennek az emberi lélekbe ojtott eszköze, az előbbiekre tekintettel, mint praeventio valósul meg, vagyis visszatartó erő a bűntől és ösztöke a jó keresztyén élet élésére. Mi már most a teendő, ha vétkeztél, vagyis miben nyilvánul meg a fegyelmezés önmagaddal szemben? Magadra büntetést nem szabhatsz, .mert igazságos ítéletet nem hozhatnál és a szigorú ítélet sem mindig igazságos! Hanem állj presbitertársam a lelked tükre | elé és szégyenítsd meg, alázd meg magadat saját magad és az Ür Isten előtt, azután pedig imádkozz! Ne poenitentiából, vagyis vezeklésből, mert az imádság nem büntető eszköz, azt erre lealacsonyítani nem szabad és Jézus nem is azért tanított imádkozni, hogy azáltal bűnhődjünk, — hanem imádkozz, hogy hálát adj az Istennek azért, hogy megmutatta a te bűnödet neked, hogy e megismerés és a bünbánatod által felzaklatta a lelkedet és úgy imádkozz, ahogy téged arra az Úr tanított, hogy »szabadíts meg engem a go- ! nosztól !<: j Ha pedig bekövetkeznék az az eset, hogy másoknak kellene gyakorolniok rajtad a fegyelmezést, akkor hadd szóljak hozzád bölcs Salamonnal (Péld. 3:11): »Az Úrnak fenyítését fiam ne utáld meg, se meg ne und az Ő dorgálását«. M.ert bizony mondom neked, ha téged a lelkipásztorod, vagy presbitertársad megint, megfedd, vagy ha ezek »az egyházi ítélet segélyével« (Kálvin Inst. IV. k. XII. fej. 5. pont) megfenyítenek, az Úr cselekszi azt általuk! »Aki szereti a dorgálásit, szereti a tudományt, aki pedig gyűlöli a fenyítéket, oktalan az« — mondja Salamon (Péld. 11:32). — Úgy kell tehát vennünk az egyházfegyelemnek gyakorlását rajtunk, mint az Isten kegyelmének jelét, amellyel megbizonyítja, hogy gondja van ránk s bűnünk dacára azt akarja, hogy példák legyünk a gyülekezetben nemcsak a jócselekedetekben, hanem a fegyelmezés elszenvedésében is. Ez volna az önfegyelmező presbiternek az ideálja. S ha a kezünkben levő tükörbe nézünk, azt látjuk, hogy hasonlít ugyan az arcunk ahhoz az ideális képhez, de csak rossz mása annak. Vegyük elő tehát az ecsetet erős elhatározással, hogy átfessük- ezt a'^rossz arcképet, hogy életünk, lelkünk szobrát csiszoljuk, s ha kell vésővel, kemény akarattal véssük, hogy minél jobban megközelítsük az eszményt! Nehéz dolog az önfegyelmezés, mert önmagunkat kell legyőznünk s mert mindig kéznél van a mentség magunk számára. De méltó a keresztyén emberhez, különösen pedig a presbiterhez, mert ebben bizonyosod- j hat meg afelől, hogy mé’tó a kegyelemre, s másrészt ! méltó arra is, hogy embertársait fegyelmezhesse. (Folyt, köv.) Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján. Egyházi reform. Hitmozgalmak. A »német keresztyén« tanok cáfolata. Luther és reformátor-társai tipikus példái annak, hogy hogyan kell élniök, gondolkozniok és cselekedniük azoknak, akik valaha is arra vállalkoznak, hogy az egyháznak akár külső szervezetét, akár tanait megreformálják. Munkájuk titka abban rejlik, hogy Isten Igéje szerint jártak el. Ebből éltek. Semmi másról nem akarnak tudni. Szolgáknak érzik magukat. Még csak a gondolata sem él bennük annak, hogy az embert juttassák uralomra. Ezzel szemben a Németországban most kibontakozó törekvések egészen más jellegűek. Vegyük ezeket sorra. I. Az egyházi rejorm szükségességének már régóta meglevő eszméje a Hitler-féle politikai mozgalom első sikereinek hatása alatt jutott el abba a stádiumba, amikor egyre hangosabban követelték a megvalósítását. Tagadhatatlan ugyan, hogy szükség volt bizonyos reformokra az egyházi élet terén, de az is bizonyos, hogy minden reformnak kettős előfeltétele van: az egyházi élet belső szükségszerűségéből kell kiindulnia és az Isten Igéje iránti engedelmesség jegyében kell végbemennie. A németországi egyházi reform azonban nem ilyen, aminek bizonysága az is, hogy az eddigi tárgyalások tele vannak .homállyal, rajtuk nem látszik a Szentlélek ragyogásának fénye. Miért jöttek létre ezek a reformok? Csak azért, mert akadtak szép számmal egyházi férfiak, akik a birodalom organizációjának újjáalakítása után rögtön siettek kinyilvánítani, hogy az új államnak szüksége van az egyházra és hogy az egyház is kész arra, hogy munkatársa legyen az új államnak. Nem valami külső, ellenállhatatlan kényszerre vezethetők vissza, hiszen maga Hitler jelentette ki 1933 márc. 23-i beszédében, hogy az 'egyházak jogai nem fognak csorbát szenvedni', az államhoz való viszonyuk megmarad olyannak, amilyen azelőtt volt s a porosz kultuszminiszter is úgy nyilatkozott, hogy az állam nem fog belenyúlni az egyház belső életébe, sőt-az egyházi ügyeket még csak kisújjával sem fogja érinteni. Az államnak tehát e tekintetben semmit se lehet a szemére vetni. Igaz ugyan, hogy akadtak olyanok is, akik komolyan, nagy buzgalommal láttak munkához. Törekvésük azonban hiábavaló, mert megfeledkeztek a legszükségesebbről: mellőzték a Szentírást s így nem Isten Igéje lett vezérlő mesterükké. Ha pedig ez így van, akkor szó se lehet teológiai exisztenciáról, éppen ezért bátran kimondhatjuk, hogy az egyházreform nem az egyház életéből nőtt ki, tehát nincsen talaja s így csak halvaszületettnek tekinthető. II. A »birodalmi püspök« eszméje éppen úgy máról-holnapra vetődött föl, mint a reformok szükségességének a gondolata általában. Létrejöttének alapját az a meggyőződés képezi, mely szerint az új evangéliumi egyháznak egy kézben összefutó vezetést kell kapnia. Ennek megfelelően a tartományi egyházak élére tartományi püspökök állítandók, ezek fölé pedig .egy ú. n. »birodalmi püspök^, akinek a kezében összpontosul aztán az egész német egyháznak a kormányzása. Vitathatatlan, hogy már esztendők óta szőnyegen volt ez a kérdés, de az illetékes körök mindig azzal a kikötéssel foglalkoztak e problémával, hogy a protestáns püspök soha sem rendelkezhetik valami különleges lelki hatalommal és tanítói tekintéllyel, mint ahogyan a katolicizmusban van. Bezzeg a reform keresztülvitelénél már nem a régi, helyes elv szerint jártak el, a valóság az, hogy ma a birodalmi püspök mintegy tulajdonosa az egyes gyülekezetekben levő prédikátori, elöljárói, tanítói és diakonusi hivataloknak, sőt: azoknak fölöfte áll, szinte azt mondhatnók: gyiilekezetfölötti. Lehet, hogy szerepet játszott az angol és skandináv püspök-fogalom is, tényleg azonban arról van szó, hogy az egyház
