Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-02-16 / 7. szám
Negyvenhetedik évfolyam. 7. szám. Pápa, 1936 február 16. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE ________=__;______________ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________________________ ...... FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK --------------------------------------------FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA I FÖMUNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ j TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK A presbiter az egyházfegyelem kérdése előtt. Irta és az ácsi presbiteri konferencián előadta: Dr. Varjú József győri presbiter. Isten kegyelméből második alkalommal ülhetek itt a konferencia asztalánál s ez a körülmény talán annak szimbóluma, hogy mi itt most nem új munkába fogunk, hanem folytatni kívánjuk azt, amit a múlt év február havában Győrött megrendezett első presbiteri konferenciánkon megkezdtünk: a látható egyház építését magunk között és általunk gyülekezeteinkben, lelkünk építését pedig a láthatatlan 'egyház, a Corpus Christi, számára. Ennek folyománya az, hogy előadandó gondolataim is szervesen belekapcsolódnak az első presbiteri konferencia anyagába és mintegy átmenetet képeznek a mai programmunk mai pontjához. A múlt évi konferencián főleg a presbiterrel mint magánemberrel és mint a lelkipásztor munkatársával foglalkoztunk és az utóbbi témakörben, amely az én szerény előadásom tárgyát képezte, a presbiter egyházkormányzati, egyházépítési, egyházvédelmi és szociális kötelességeit vizsgáltuk, melynek során igyekeztünk lefesteni az ideális presbiter képét, s emellett megnéztük a valóságos életben megjelenő presbiter arcát is. Eközben sok többé-kevésbbé torzkép is felmerült az ideál képe mellett. M.ikor aztán benéztünk á kezünkben tartott tükörbe, azt láttuk, hogy mi sohasem ideálra hasonlítunk, hanem inkább az egyik-másik torzképben ismertünk önmagunkra. A.z egész presbiteri konferencia összbenyomása azonban az volt, — és ez nemcsak subjectiv megállapítás, hanem az ott elhangzott nyilatkozatokból, hozzászólásokból és a konferencia után befutó levelek tartalmából leszűrt tény — hogy lelkűnkben megbolygatva hagytuk el a Kálvin kultúrház falait és az az elhatározás alakult ki mindegyikünkben, hogy kezünkbe vesszük az ecsetet, leülünk lelki arcképünk elé s igyekezünk azokat a vonásokat eltüntetni, amelyek a képet torzképpé tették és arra törekszünk, hogy ez a kép minél hasonlóbb legyen annak a presbiternek a képéhez, amilyen presbitert az egyház megkíván magának. A mai előadásom tárgya a presbiternek olyan feladatát foglalja magában, amelyet a múlt alkalommal csak néhány szóban érintettünk, nevezetesen, hogy mi a presbiter hivatása az egyházi fegyelmezés terén. Ez a téma belekapcsolódik a presbiter, mint magánember és a presbiter, mint a lelkipásztor munkatársa témakörébe, s (azoknak mintegy kiegészítő része. * Hogy mi a fegyelem, mindnyájan tudjuk, hiszen apró gyermekkorunk óta érezzük a kell és nem szabad, az illik és nem illik parancsait és korlátáit. A fegyelem szabályok, parancsok, vagy tilalmak alakjában jelentkezik és útját szegi annak, hogy akaratunkat tetszés szerint, másokra tekintet nélkül, vigyük keresztül. A világi életben, mint erkölcsi, társadalmi, vagy mint jogszabály nyilvánul meg. Az egyénben mint a vallás hangja és a lelkiismeret szava munkálkodik. A fegyelem tehát külső kihatásában elsősorban inkább activitás, amely kötelezi a közületnek, így a családnak, a társadalmi osztálynak, az egyházi és politikai testületeknek tagjait, kényszerít valaminek elvégzésére, szolgáltatására, vagy valamitől eltilt. Ebben a vonatkozásában, mint akaratbeli gátlás észlelhető úgy általában, mint az egyén szempontjából. Másodsorban passzivitás is, mint fegyelmezés, amelyet következményeiben az egyénnek el kell szenvednie, ha a fegyelem ellen vét. Mindkét vonatkozásban pedig biztosíték harmadik személlyel szemben az én és a közület javára. Az egyénnel szemben viszont praeventio, megelőzés is a hibába eséssel, a bűnnel és a bűnözéssel szemben. Amit most itt kifejtettem, áll az egyházi fegyelemre is. A fegyelemnek az egyházi életre vonatkoztatva háromféle megnyilvánulása van: Kálvin szavai szerint (Inst. IV. könyv. XII. fej.) »a fegyelem olyan, mint valami fék, amely visszatartja és megszelídíti azokat, akik Krisztus tanítása ellen dühöngenek, vagy mint valami ösztöke, mely a kedvetleneket és a resteket felébreszti, — néha olyan, mint az atyai vessző, ! amellyel kegyelmesen és Krisztus lelkének szelídségéhez képest fenyítíetnek meg azok, akik súlyosabb bűnbe estek«. Ez a megállapítás vonatkozik teljes egészében mindenkire, úgy a fegyelmezőre, mint a fegyelmezettre, — az első két megállapítás pedig az önfegyelmezésre is. A fegyelem s így az egyházfegyelem is, mint Isten által rendelt és alkalmazott eszköz, vagy intézmény megvan az emberiség gyermekkora óta, a paradicsombeli aimafára vonatkozó tilalomtól kezdve a tízparancsolaton át, s mint ilyen végigvonul minden kijelentésben az ószövetségen, az evangéliomokon és az I apostolok levelein át keresztül a legújabb egyházi törvényekig. De, hogy kezdettől fogva fennáll, annak legékesebb bizonysága az ember lelkében a mérlegelés, a szabad és a nem szabad örök kérdése, amelyre a feleletet a lelkiismeret felismerése adja meg. Amint, kezdve a családtól egészen az államig, minden közületben megvan a fegyelem, szükséges az az egyházban is. Ha elvész a fegyelem, nincs többé összetartó erő, — ekkor pedig törvényszerűen széthull a közület. Hogy ez így van, hivatkozom a történelem tanúságára. Amikor megvolt a törvénytisztelet és a törvényeket végre is hajtották, vagyis megtartották, i felvirágzott a nemzet. Az igazságos, de vaskezü Má
