Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-02-16 / 7. szám
28. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. tyás alatt nagy volt az ország és boldogok voltak a lakói. Hova lett a hatalom, a tekintély, a jólét és biztonság II. Ulászló alatt? — A fegyelmezett hadseregeink a világháborúban mindenütt az ellenség földjén álltak, de amikor meglazult a Tegyelem, a hadsereg szétbomlott és rabságba esett az ország. Minél élénkebben él a fegyelem az egyházban, annál szorosabban tartja össze tagjait; minél lazább, annál inkább széthull az egyház s ennek következményei' az üres templomok, az alvó egyházi élet és csak a névben élő keresztyénség. Ezért jól mondja Kálvin az Institutio idézett helyén: »mindazok, akik vagy a fegyelem megsemmisítését kívánják, vagy gátolják akár szántszándékból, akár meggondolatlanságból, bizonyára az egyház végső szétzüllését mozdítják el«. * Kálvin János idézett művében az egyházi fegyelmet két vonatkozásban tárgyalja, megkülönböztetvén két fő rendet, mégpedig a klérust és a népet, klérus alatt értvén azokat, »akik az egyházban közszolgálatot végeznek, amelynek a közös fegyelem mellett külön fegyelme is van«. Ez utóbbi nem tárgya a mai előadásomnak. A népre, tehát az egyháztagokra vonatkozó fegyelem tárgyalásánál azonban két irányban kell vizsgálódnunk, éspedig hogy miben áll ez a presbiterrel önmagával szemben és miben áll a presbiter hivatása a fegyelemnek másokkal gyakorlása esetében. í * (Folyt, köv.) Barth küzdelme az evangéliumi szabadságért, röpiratai (Theologische Existenz heute) alapján. A reformátorok gondolkodása és beszéde, amint az tanításukban kifejeződött, olyan volt, mint a prófétáké és apostoloké: egy éppen most végbemenő döntésből eredt, s nem is akart más lenni, mint ennek az éppen most lejátszódó döntő-elhatározásnak az elhirdetése és ezért való felelősség-vállalás. Ez a döntő-elhatározás azt jelenti, hogy számunkra valamennyi lehetőség megszűnik, ott állunk egy válaszút előtt és választásunkkal megkötjük magunkat. Az a barátságosan védelmező homály, ahol még sok lehetőség van, számunkra megszűnt: igent, vagy nemet kell mondanunk, itt vagy ott állanunk. Valóban, a reformáció mindenkor döntés, és ott, csak ott van a reformáció egyháza, ahol döntés van. Ámde, döntés sokféle van s ezek közül a legkomolyabbak és legfontosabbak is, ha még áll idő a rendelkezésünkre, megváltoztathatók, korrigálhatok. A keresztyén kit melletti döntés azonban egészen más természetű, itt az ember visszavonhatatlanul, végérvényesen megkötötte magát: teljesen lemondott a szabadságáról. Aki a keresztyén hit mellett foglalt állást, az lemondbtt arról a lehetőségről, hogy valaha is másként cselekedhessen. Mert a keresztyén hit melletti döntés nem más, mint döntés Isten mellett, aki az embernek az Ura. Nem rendelkezünk többé önmagunkkal, sem életünkkel sem időnkkel s így megszűnt számunkra az az út, mely a jövőben más döntésekhez vezethetne. Lehetetlen ránk nézve, hogy ne higyjünk. »Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak!« Jól jegyezzük meg, nem arról van szó, hogy: ne szolgáljatok! — hanem erről: nem szolgál hattok! Illés ! ezt kérdezi a néptől: »meddig sántikáltok kétfelé?« — »És a nép nem felele néki semmit.« — Nem így Jézus. Nála a kérdésben már benne van a felelet is: lehettek bármik ezen a világon, csak nem az én tanítványaim, tehettek bármi mást, mint, hogy hisztek, de azt az egyet nem tehetitek, hogy hisztek és a hitben még mindig szabadok akartok lenni, hogy máskor majd megint ne higyjetek. Istenéi vagyunk — ez ennek a döntésnek a végső értelme, ezért kell így szólnunk a prófétával: »rávettél, Uram, engem és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél« (Jer. 20:7) és aztán csak ezt az egyet cseleked'hetjük, mint az apostol mondja: amik hátunk mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttünk vannak, neki dőlvén, célegyenest megyünk előre (Fii. 3:13). Életlehetőségünk csupán ebben az egy irányban van, másutt mindenütt ä halál várakozik reánk. Ilyen karaktere volt annak a döntésnek, melyből a reformátori tan kisarjadt és ez az a »különös«, az a »tiszta«, ami annyira jellemzi a keresztyén igazságok reformátori tanát. A reformáció elhatározó döntés a mellett, hogy mi Istent egyedül csak a Szentírásban találhatjuk ! meg, mert ez Isten valóságos és mérvadó kijelentésé' nek egyetlen bizonyítéka. Istent ott kell keresnünk, ahol atyai bölcsesége jónak látta, hogy megismertesse magát velünk, nem pedig ott, ahol nekünk tet; szik, tehát: nem a mi lehetőségeink határain belül, | észben, tapasztalatban, természetben, történelemben. : Ott kell keresnünk, ahol szólt hozzánk, egyszersminí denkorra — a Szentírásban. A reformáció elhatározó döntés a {nellett, hogy i az ember minden gondolata, már ifjúságától fogva, gonosz, akarata nem szabad akarat. Mindnyájan az eredendő bűnnel terheltek vagyunk. A reformátori tan szerint Isten és ember között egyetlen út van: az, amelyen Isten alászállott hozzánk Jézus Krisztusban, hozzánk, akik teljességgel irgalmára vagyunk utalva. ' Egyedül Ő az, aki megigazíthat bennünket. Az ő testet öltése azt jelenti, hogy oda kell hagynunk a mi igazságunkat és oda kell menekülnünk az ő igazságához. És valóban, annak az embernek, aki Istent meghagyja Istennek — olyannak, amilyennek Ö a bethlehemi bölcsőben és a golgothai kereszten jelentette ki magát neküfik — nincsen sem ideje, sem lehetősége ahhoz, hogy megigazulását saját cselekedeteitől várja. És végül a reformáció elhatározó döntés a predestináció hite mellett. A keresztyén hit tanítása szerint a hivő teljesen tudatában van annak, hogy az ő üdvössége Annak a titokzatos és meg nem érdemelt kegyelmi választásán nyugszik, aki az ő hitének tárgya és alanya, t. i. Istenén. Tudatában van annak, hogy az embernek nincs szabadsága ahhoz, hogy higyjen, vagy ne higyjen, ellenben isten az ő jótetszése szerint vagy könyörül az emberen, vagy elveti. Persze, aki csak gondolkodik a hit felett, az soha sem fog erre az eredményre jutni, de akinek a gondolkodása a hitből ered^, az szükségképpen ezt vallja. A reformátorok így jártak el, ezért tanították a feltétlen kettős predestinációt, ami nem egyéb, mint Isten teljes szabadsága. Egészen magától értetődő, hogy amit itt a reformátorokkal és tanításukkal kapcsolatban elmondottunk, az a reformációban rejlő döntő elhatározásnak csupán csak az irányát akarja jelezni. És éppen ez volt az egész reformációnak a titka, ez volt benne a sajátságos, tiszta, prófétai-apostoli jelleg. Ez tette örökre felejthetetlenné. Ez az, ami a katolicizmusból
