Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-10-25 / 43. szám
198. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. OKTÓBER 31. Nem ünnepelni jöttünk össze itten Embereket, kik régen halva már, De összeforrni egy szent, égi hitben, S áldozni annak ös oltárinál. Ha ajkainkon ünneplő zsolozsma, Szivünkben túlvilági hangulat: Az eszme az, mely bennünk fellobogva, E por hazából mennybe tör utat. Az eszme, amely egykor messze földön Barátkebelben lángra gyulladott, S bár ostromolták máglya, gálya, börtön: A vészes árban meg nem fulladott. Ma elénk lebben. Hófehér palástján Könnyes verejték, piros vérsugár, De homlokának tiszta glóriáján Dalos jövendő győzelemre vár. A sírba hullott századok homályin Élőnkbe lépnek büszke táborok, Kik érte küzdtek: Luther, Zwingli, Kálvin, S gályarab magyar prédikátorok. Bilincs a csuklón, ah, de lelkeikbeJ Szelíd nyugalmas, égi béke ring... 5 inig hull a korbács régi sebhelyekre: Dacos szemükben egy könycsepp sem ing ... Mert ott a szívben, ott a drága eszme, Az Újvilágnak hajnalcsillaga, A Golgothának megcsúfolt keresztje: Mert ott szivükben Istenük maga! Nem ünnepelni, emlékezni jöttünk. Idézni mind az ellenség verőt. A múlt kárpitja megnyílik mögöttünk És új tusákra nyerünk új erőt! Köröttünk zúg a vészek orgonája, Rögünkre hullat véresöt a nap. A végítélet zengő harsonája Szilaj zenével leikeinkbe csap. De él az eszme és él katonája, Ki cl múltban is történelmet írt: Luther és Kálvin magyar unokája Úgy áll a vártán ma is, mint a szírt. Nem ünnepelni, hálát adni jöttünk, Elszámolni nem tudjuk — oly sokért, S címig kicsordul tiszta hálakönnyünk: Imádkozunk is líj áldásokért. Ki atyáinknak védő Atyja voltál, Seregek Ura tekints le mi ránk! Álljon közöttünk a két örök oltár: Szent Egyházunk és imádott Hazánk! Álljon és szálljon friss áldozat füstje, Régi tüzeken új sugárözön! Zengjen a jövő kürtjének ezüstje, Amint ivadék ivadékra jön! Legyen ez a nép újra a Te néped, Hajtson virágot a puszta halom.: És mindenekben mindenért Tenéked Legyen dicsőség örök Irgalom! Bakó Béla. Mi ragadta meg legjobban lelkemet az Institutio olvasása közben? — Konferenciai előadás. — Az Institutio olvasói közül sokan dicsérik e mű szerzőjében a páratlan tanítói érzéket és készséget, mások a szédületes tudású theológust magasztalják benne, ismét mások azt a remek, élesen látó, reformátori géniuszt, mely egy reformátorban sem volt oly ragyogó, mint Kálvinban, végül sokan az irót: a nyelvnek, a stílusnak művészét látják benne. Nem tagadja le a műnek és szerzőjének kiválóságát még a kálvinizmusnak oly erős ellenfele sem, mint Pázmány Péter, aki igen érdekesen nyilatkozik e tekintetben, midőn ezt mondja: »Vedd eszedben, ki-ki vagy római hittül elszakatt eretnek: sem hitelésbet, sem tudománnyal és diszes elmével bővelkedőbbet nem ismerek vezérid közzül Calvinus Jánosnál, ...a keresztyéni oktatásrul írt könyvét hozom elő... ehez íképest söprű, moslék, hulladék és csak gyermeki alak, valamit a többi új tanítók irkáltak...« Az Institutio olvasása közben én is elámultam a Kálvin rengeteg tudásán, bibliaismeretén, elragadó okfejtésein, érvelésein, dialektikáján, de ami leginkább megfogta az én lelkemet, egyik sem ezek közül, — hanem az az Isten dicsőségéért lángoló szenvedély, mely ott lobog az Institutio szerzőjének a lelkében mindig, valahányszor a maga igazát (mely egyben mindenkor az evangéliumi igazság is) védi, — mely semmilyen emberi tekintély vagy hatalom elől meg nem hátrálva, küzd Isten egyedül való legfőbb uralmáért, törvényeiért és dicsőségéért. Szóval engem nem a magister KálVin, sem a theologus Kálvin, még csak nem is a reformátor Kálvin, vagy akár a stílusművész Kálvin, hanem a hitvalló Kálvin ragadott meg, a Calvinus confessor. Ahogy lobog, »valósággal perzsel négyszáz esztendő muljtán is meggyőződésének heve«,* amily hódító hatással tör elő könyvéből az örökké időszerű igazságok ereje, az csakugyan meglep, imponál és foglyul ejt. Különösképen érezzük ezt a mű előszavában, mely ebből a szempontból külön is figyelmet érdemel. Ez az előszó egy vakmerő bátorsággal megírt nyílt levél az akkori világ egyik leghatalmasabb uralkodójához, Ferenc francia királyhoz. Kálvin nem fél e hatalmas uralkodó előtt hitéről számot adni és a hitükért szorongatott honfitársainak, a hitben testvéreinek védelmére kelni. Csak az ótestamentomi próféták, kik elevenen érezték Isten lelkének indítását, merészkedtek oly hangon beszélni királyokkal (mint egykor Nátán is Dáviddal), amilyen hangon leckézteti Kálvin e mű előszavában a vérontó Ferenc királyt: »Az igazi királyhoz — úgymond — az illik, hogy magát országa kormányzásában Isten szolgájának érezze. Mert nem király, csak rablóvezér az, aki nem úgy uralkodik, hogy Isten dicsőségére szolgáljon!« Bátor fellépését meg is okolja ezekkel a szavakkal: »Ha testvéreim ilyen nagy szükségében hallgatnék és eltitkolnám véleményemet, nem tudom, hogyan tudnám magam tisztára mosni az Isten igazsága elárulásának vádjától«. — A testvéreiért való felelősségérzet ad neki ösztönzést arra, hogy ne nézze közönynyél, micsoda bizonytalanságok és remegések közt élnek francia földön emberek, akiknek pedig Isten a Krisztus által egyenes és biztos útat nyitott az üdvös* Dr. Révész I. szép és találó kifejezése.
