Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-10-25 / 43. szám
1936. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 199. oldal. ségre. Ezért hitet tesz legszentebb reménységeiről és meggyőződéséről nemcsak hittestvérei előtt, kiket erősíteni óhajt, hanem az államfő előtt is, kinél számukra kiméletet követel. Amikor olvassuk ezt la művet, érezzük mi is, amit róla dr. Révész Imre megállapít, hogy ez az egész mű előszavával együtt, elejétől a végéig, leküzdhetetlen, belső kényszerből fakadó hitvallás. Hatalmasan tanít az Isten kijelentéséről és fenséges fölénnyel szól a rettenetes hatalmú királyhoz, s mikor szól hozzá, érezzük azt is, hogy olyan valaki beszél itt, aki előzőleg már nagyon sokat, nagyon alázatosan és nagyon engedelmesen hallgatott magára Istenre. Ezért oly félelmetesen bátor a hitének megvallása. Átforrósodott szivében tüzel az Ige, ez az isteni üzenet: »Ne szégyeneid a mi Urunk bizonyságtételét!« »Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos és alkalmatlan időben!« (11 Tim. 1:3 és 4:2.) Hűsége, Isten iránti szenvedélyessége űzi, hajtja a szakadatlan munkára, mig csak teste és lelkének büszke sasszárnyalása össze nem törik a szolgálatban. Épen a szolgálatban való eme hősies összeroskadásával ütötte rá a pecsétet hiressé vált jelszavára: »Cor meum velut mactat'um Deo in sacrificium offero«. »Szivemet véres áldozatul Istennek felajánlom.« Csak az Isten legszentebb ügyéért égő telkeknek lehet ily fölséges odaszánást hirdető jelmondata. Mintha Pál apostolt látnok és hallanók: »...életem sem drága, csakhogy elvégezhessem a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól ...« És ha eleven tűznek érezzük e mű olvasása közben azt az Isten dicsőségéért égő szenvedélyt, mely szerzőjének lelkében lobog, akkor kell, hogy minket is elfogjon ugyanez a hév és tápláljuk ugyanezt a szent lángot a magunk lelkében is. A Calvinus redivivus semmi más formában nem annyira aktuális ma, mint a Calvinus confessorban: a hitvalló Kálvinban. Hitvallókra van szükség ma is és pedig sokkal inkább, mint valaha. A különböző erkölcsi és szellemi áramlatok ma még nagyobb számban és nagyobb erővel ostromolják a lelkeket, mint a Kálvin idejében és fájdalom, igen sokszor sikeresen. Sokakat megejt az emberek álnoksága, a tévelygés ravaszsága, sokakat hány ide S tova a hab és hiajt könnyű szerrel a tanításnak akármi szele napjainkban is, akárcsak valamikor Efezusban. Sok a kishitű, az alvó lelkiismeretű, a hit igazságaiban járatlan, az erkölcsi életben ingatag és közönyös egyháztag. Szónoklatok, bármily ragyogók, de még okos, bölcs tanítások se érnek itt semmit. Hitvallók kellenek, akik nem szavalnak, nem bölcselkednek, csak hirdetik a mi Urunk bizonyságtételét, az evangéliomot, alkalmas és alkalmatlan időben és az életükkel mutatják meg, ütnek pecsétet arra, amit szólnak és hirdetnek. A mi református egyházunk életgyökeres megújhodása csak abban az esetben következhetik be, ha magához Kálvinhoz iratkozunk be nemcsak theologusnak, (amit dr. Vasady Béla kiván), hanem igehirdetőnek is és tanulmányozzuk, elsajátítani iparkodunk az ő fölfogását, rendszerét és módszerét. Ha nehézségek, esetleges csalódások minket sem riasztanak vissza. Ha érezzük mi is folytonosan, mint ő érezte, hogy Isten követségében járunk s ezért az akadályok nem arra valók, hogy meghátráljunk előttük, hanem hogy legyőzzük azokat. Ha valljuk mi is, hogy mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk! (Zsid. 10:39.) Istennek legyen hála, sok ilyen missziói lelkületű lelkipásztort ismerünk, aki épen úgy, mint Ámós, vagy Jerémiás a maguk idejében, bátran hirdeti isten akaratát, sokszor azzal a kínos meglátással is, hogy bizonyságtételének nincs meg a kellő hatása. *Jaj! A hatástalan bizonyságtevés, a kilátástalan munka, a sikertelenség, az eredménytelenség! De nagy kerékkötői is, valóságos átkai ezek sokszor a további munkára való készségünknek! Hányszor hangzik keserű kifakadás még a legbuzgóbb lelkipásztor ajakán is: minek dolgozni, felőrölni lelkesedésemet, fizikai erőmet? Hát van látszatja?... Van. — Valaki dúsan fog aratni egykor ott, ahol a föld látszólag elnyelte az általad vetett magot. Te nem tudhatod, hogy bizonyságtételednek, igehirdetésednek melyik mondata akad be kitéphetetlenül egy-egy szívbe. A nyilat te lövöd el, de annak útját Isten szabja meg. Milyen vigasztaló igazság és nagy biztatás ez! Ezért én, mikor egy tisztább világért való lelki magvetés küzdelmes munkáját folytatom és szemembe kacag a Sátán: hiszed-é te, szegény álomlátó, hogy egyszer tóvá lesz a délibáb? hogy harcoló emberek Összebékülnek egymással? hogy Kain gyilkos botját egyszer békesség termőfájául fogod elültetni? — én erre Isten igéjével válaszolom: úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. Ha egyik esztendőben jég passkoljla is el a vetést, vagy maga a Sátán tapossa is ki gonosz lábaival, a következő esztendőben töretlen reménységgel kezdem a magvetést újra — »A mag pedig kihajt és felnő, az ember maga sem tudja, miképen«. Istené a föld és annak életnyitó ereje, Ö' tereli kelő vetések fölé a síró felhőket, Ő fürdeti a fény remegő tengerében a boldog kalászokat. Az ember csak elveti a magot, a többi Isten munkája. (Muraközy Gy. gondolatai.) Milyen romlott város volt Genf a Kálvin odaérkezésekor! És mivé lett! A szenteknek, a Krisztusban hivő lelkeknek micsoda közösségévé Kálvin néhány évtizedes pásztori munkája után! Az Isten országáért folyó, szívós, építő munkát eddig még mindenkor és minden körülmények között megáldotta és megáldja ezután is az Isten. Pap Géza, szalkszentmártoni lelkipásztortestvérünk írja, hogy ő ismer egy öreg lelkipásztort, aki több mint 30 éve szolgál ma már a gyülekezetében. Amikor ez a lelkipásztor odament, a hívek azzal fogadták, hogy a község határában a nagy sár miatt elakadt kocsikat, melyek az új lelkéjsz bútorait hozták, nem akarták segíteni bevontatni. Két napig ott állott az új lelkipásztor minden vagyonát kitevő bútora a feneketlen sárban, mig azután a kurátor valami csalafintasággal rávett néhány gazdát, hogy segítsék bevontatni az elmerült kocsikat. — Ma ez a gyülekezet szinte mintaegyház. Lelki élete rendben van, egészséges. Belső és külső ereje és tekintélye egyre nő, egyházi adója minden évben, most is, 98o/0-ig befolyik a kellő időre. A kitartó, céltudatos és imádságos pásztori munka tehát nem hiábavaló erőlködés és időpocsékolás. Azért, kedves lelkipásztortestvéreim, álljunk erősen, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenha, tudván, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban! (I. Kor. 15:58.) »Ne szégyeneid hát a mi Urunk bizonyságtételét!« Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben!« (II. Tim. 1:8 és 4:2.) A mi Arany Jánosunk lelkében csendült meg egyszer, mint mennyei üzenet, egy ilyen parancs: »Ha ké
