Dunántúli Protestáns Lap, 1936 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1936-10-25 / 43. szám
196. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1936. lön fejezet, a különböző fejezetekbe rejtetten többször szóbajön a puritánság, elsősorban az egyházi puritánsága. Az egyház puritánságáról azonban nem beszél- Jiet a XVI. század embere a nélkül, hogy a római pápák és püspökök egyházáról ítéletet ne mondana. Kálvin is ezt teszi. Az ő ítéletmondása azönban sokkal tartózkodóbb, mint reformátor-társaié. Luther például alig kezdi alább, minthogy a főpapok vadászterületének nevezi a római egyházat. Kálvin ezzel szemben csupán a puritánság régi példáit állítja a puritánságát vesztett egyház elé.4 Alkalmasint így okoskodott: Ha tinálatok az egyházi hagyomány a Szentírással egyenlő tekintélyű, saját tekintélyeteket állítom elétek: lássátok, mennyire idegen lett számotokra nemcsak az írás, hanem a szent hagyomány is! Idézi Acatiust, Amida püspökét, aki éhínség idején azt mondta: »A mi Istenünknek nincs szüksége sem tányérokra, sem kelyhekre, mert ő sem nem eszik, sem nem iszik«; megolvasztotta tehát az edényeket, hogy legyen költsége a szegények táplálására. — Hieronymus is — folytatja Kálvin — mikor kikel a templomok túlságos fénye ellen, tisztelettel említi Exuperiust, Tolosának korabeli püspökét, aki az Úr testét vesszőből font kosárban s az Úr vérét üvegedényben szállította, azt azonban nem tűrte el, hogy egyetlen egy szegény is éhezzék.« Ambrosius pedig, mikor szemére hányták az ariánusok, hogy a foglyok kiváltása végett a szent edényeket összetörette, a következő szép mentséget hozta fel maga mellett: »Az, aki arany nélkül küldötte el az apostolokat, az egyházakat is arany nélkül gyűjtötte; ha aranya van az egyháznak, nem azért van, hogy megtartsa, hanem hogy kiossza és a szükség idején segítségül jöjjön; mi szükség megőrizni azt, aminek semmi haszna sincsen? Vagy nem tudjuk-e,'mennyi aranyat és ezüstöt vittek el az assyrok az Úr templomából? Nemde jobb, ha a pap a szegények táplálása végett összeolvasztja akkor, amikor más segítség nincsen, mint ha szentségtörő ellenség rabolja el? Nem azt mondja-e majd az Űr: miért tűrted el azt, hogy oly* sok szegény pusztuljon el az éhségtől, amikor volt aranyad, amiből eleséget adhattál volna nékik? Miért hurcoltak el annyi foglyot s a börtönből ki nem váltva miért ölte meg őket az ellenség? Jobb lett volna, ha inkább az élőedényeket mentetted volna, meg, mint az ércedényeket. Ezekre nem tudnál felelni; mert mit is mondanál? Talán ezt: féltem, hogy az Úr temploma híjával lesz az ékességnek? Amire Ö azt felelné, hogy a szentségeknek nincs szükségük aranyra, s nem az arany miatt kedvesek azok, amik nem vásárolhatók meg aranyon; a szentségeknek a foglyok megváltása az ékessége«. — így idézi és Így beszélteti Kálvin a szent hagyományt. Ebből, valamint az atyák sok más írásából is »láthatjuk — mondja — akkor még az egyház minden birtoka a szegények költsége volt«.5 És Kálvin korában? Kálvin korában már »azt mondják, hogy a pompa 4 Már Holl megjegyzi: Bemerkenswert ist schon die Art, wie Calvin selbst den Katholizismus bekämpft. Er vermag besser als Melanchthon und auch als Luther die Polemik abzutönen, stb. L.: Karl Holl: Johannes Calvin c. tanulmányának 43. jegyzetét; megjelent a Calvinreden aus dem Jubileumsjahr 1909. (Tübingen) c. gyűjteményes kötet első darabjaként, valamint a szerző összegyűjtött "munkáinak III. kötetében. 5 Institutio (1559.) IV. könyv, 4. fejezet 8. pontja. tartja fenn illőképpen az egyház méltóságát«.6 Tehát az egyház méltóságának fenntartása címén vélik megengedhetőnek, sőt szükségesnek a puritánság kisebb-nagyobb mérvű mellőzését. Tudjuk, ez a katholikus érvelés a mii köreinkben is fel szokott elevenedni, ha az úgynevezett reprezentációs költségekre, napidíjakra és efféle földi jókra terelődik a szó. Mégsem hallgathatom el, hogy a puritán Kálvint ez az érvelés felettébb kihozza sodrából és nem egészen szalonképes szavakat használ annak megbélyegzésére. Nem átallja szemtelenségnek nevezni. Majd egy kicsit lecsillapodva, így folytatja bírálatát: Manapság »megvetik mindazt, ami, nem mondom, hogy azzal a régi egyszerűséggel, hanem valami tisztes mértékletességgel van megalkotva. Semmi sem tetszik, csak az, amin észrevehető a fényűzés és az idők romlottsága. Az élő templomokra azonban annyira nem fordítanak kellő gondot, hogy inkább eltűrik a szegények ezreinek éhség által való elpusztulását, semhogy a legkisebb kehelytől, vagy kancsócskától is megválnának azok szükségének enyhítése végett«.7 Bizony ítéletes Kálvinnak ez a megállapítása. Reánk nézve azonban nem az a fontos, milyen ítéletet mondott Kálvin a római egyház felett, hanem hogy milyen ítéletet mondott a puritánság hiánya felett, s ne feledjük, a puritánság hiánya nem kizárólag római sajátosság. Ha ma írná Kálvin az Institutiót, írásának élét nem a római, hanem mindenekelőtt az evangélium szerint reformált egyház ellen fordítaná. Nem tudom, nem arról a református egyházunkban is mindenfelé elterjedt templom- és harangkultuszról, arról a nekünk annyira imponáló külső egyházépítésről beszélne-e^ amely mögött, valljuk meg, messze-messze elmarad a belső, a lelki, a tulajdonképeni egyházépítés. Nem tudom, az ő látszatoktól irtózó, az önáltatástól épúgy, mint a világ áltatásától könyörtelenül elzárkózó puritán lelke nem kérné-e számon tőlünk az egyházi élet nagyszerűen kiépített tornyosharangos földi kereteit kitöltő éltető tartalmat. Sőt: nem kérné-e számon az éltető tartalmat mindenekelőtt kereső puritán lelket?8 De miért kérhetné számon? Hát nem ízlés dolga-e a puritánság? Kálvinnak tetszett, nekem meg nem tetszik. Ha Kálvin azt írja, hogy »a pásztori tiszttel semmi sem ellenkezik jobban, mint a rakott asztalokkal, fényes ruhákkal... és nagyszerű palotákkal való tündöklés és büszkélkedés« — ez az ő egyéni véleménye. Én bizony előnyben részesíteni a rakott asztalt, a fényes ruhát és a nagyszerű lakást — fő, hogy azért kötelességem is elvégezzem és becsületes ember legyek.9 Ha így áll a dolog, akkor egyáltalán nem érint bennünket a puritánság kérdése. Mindössze Kálvin iránti kegyeletből, az ínstitutio-jubileum különös alkalmára tekintettel áldozunk néhány percet az ő egészen egyéni ügyeinek a meghallgatására. De vájjon csakugyan Ízlés dolga volt-e Kálvinnál a puritánság? Ezt mindenesetre jó lesz egy kicsit megvizsgálnunk. Ha csak úgy futólagosán körülnézünk az akkori 6 Inst. IV. 5, 17. 7 Inst. IV. 5, 18. 8 V. ö.: Lk. 10, 38—42. és Jer. 7, 3—7. és 14. versét. — Érdemes gondolkozni azon a történeti tényen is, hogy amikor az egyház reformációja már elkerülhetetlenné vált, a pápák főgondja pont a római Szent Péter-templom építtetése volt. 9 Inst. IV. 5, 17.
