Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-04-07 / 14. szám
58. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1935. nál először is históriai-filólogiai tanulmányok alapján meg kell állapítanunk, hogy a mfiaga idején mi volt a Biblia szavainak a jelentése? (Legfontosabb segédeszköz a bibliafordításnál a hellenisztikus szótár.) Ezzel már a »kapcsolódási pont« problémája adva van. Milyen pogány fogalmak felhasználásával hirdették az apostolok a pogányoknak az evangéliumot és vájjon azok a pogány görög fogalmak, amelyeket ismertek és használtak, milyen jelentésváltozáson mentek keresztül az ő nyelvhasználatukban? itt ebben az egyszerű tényben, a szóhasználatban megismerhetjük minden theologiai munkásságnak az alapproblémáját: egyfelől a kapcsolódás problémáját, másfelől pedig az ellentét problémáját. Ugyanis nemcsak a kapcsolódás, hanem az ellentét esete is fennforog, mivel az apostolok nem abban az értelemben használták a görög szavakat, mint a pogányok, hanem attól eltérő vagy azzal épen ellentétes értelemben. Mi az apostolokéhoz hasonló probléma előtt állunk: vájjon milyen fogalmakba öltöztessük, milyen szavakkal vigyük közel a hallgatókhoz vagy olvasókhoz a Biblia mondanivalóját? Ugyanezt a megállapítást tehetjük akkor, hogyha a bibliafordítást most már tágabb értelemben veszsziik. Az egyszerű bibliafordítással ugyanis még nem tettünk meg mindent, minekünk a Bibliát magyaráznunk is kell. Ez a magyarázat belekapcsolódik a jelenkori gondolkozásba, de ugyanakkor ellentétben is áll a jelenkori gondolkodással. A theologia ebben á vonatkozásban a kor mindenkori gondolkozásával való vitatkozás, mégpedig a bibliai gondolkodásnak a vitája a modern gondolkodással. Ebből az következik, hogy minden koránk meg van a maga külön sajátos theologiai feladata. Egy minden Kori/a egyaránt érvényes theologiának feltételezése, a theologia perennis, jellegzetesen katholikus elgondolás. Mint ahogyan minden kornak külön hitvallása van, mert minden kornak más és más tévtannal szemben kell felvennie a küzdelmet, épen úgy minden kornak külön theologiai thematikája van. Ez a kor szellemével és tudományával való vitatkozás azonban nem teljesen negativ jellegű. A reformátorok például a humanizmus tudományát s e tudomány filológiai és históriai eszközeit felhasználták, mégpedig hálával fogadták és hálával alkalmazták. Erasmus és Valla Lőrinc nélkül nem lehetne elképzelni a reformátori egyház-kritikát és a reformátori bibliakritikát. Mai állapotokra vonatkoztatva ezt a megállapítást, azt kell mondanunk, hogy vannak modern tudományos ismeretek és tudományos eszközök s ezeket a theologia nem mellőzheti. Ötödik tétel: A jelenkori református, azaz biblikus theologiának nem szabad tehát a múlt évszázad komoly kritikai munkáját és nem szabad az új természettudományi világképet sem figyelmen kiviil hagynia. A református theologia csakis a Biblia isteni és emberi szavának egyidejű megkülönböztetése és azonosítása (egymásbelhelyezése), vagyis a reformátori iráselv érvényesítése útján tudja szigorúan keresztülvezetni a református alapgondolatot: Isten szuverenitásának a gondolatát. A mai theologiai helyzet azért egészen új, mert mi mögöttünk ott van egy évszázad biblia kritikai munkássága; mi nem térhetünk többé vissza Kálvinnak a kozmológiai és históriai nézeteihez. Az az antik világkép, amely Kálvinnak is a világképe volt, teljességgel széttöretett. A kozmológiai és históriai nézetünk egyaránt más ma már. De épen ezért nem Kálvin világképén kell nekünk túljutnunk, hanem a Biblia világképén. Minden további akadékoskodás és minden fenntartás nélkül el kell fogadnunk azt a tényt, hogy Isten igéje egy régi világkép keretébe foglalva jelent és jelenik meg előttünk a Bibliában. Mi nem tehetjük többé azt, amit még Luther és Kálvin tett; Luther bolondnak nevezte Kopernikust, Kálvin pedig istenkáromlónak. E tekintetben a reformátorokat nyilván nem követhetjük. Mi a Tozmologiát és a praehistoriát úgy tekinthetjük és úgy is kell tekintenünk, mint amelyek puszta földi formák, idői burkok az egy örök Ige számára és attól gondosan megkülönböztetendők. A természettudományi felfedezések és történeti-kritikai vizsgálódások során a Biblia szavának a csalatkozhatatlansága megdőlt. Ez azonban egy pillanatra sem jelenti azt, hogy reánk nézve az írásnak a tekintélye kisebb lett volna, hanem épen azt teszi, hogy az írás tekintélye ma már tisztábban áll előttünk, mint annakelőtte. Az orthodoxia verbális"inspiráció tana nem volt egyéb, mint a protestantizmusba került katholikus kovász. A csalatkozhatatlan dogma helyébe a protestáns orthodoxia korában a csalatkozhatatlan írást tették. Azonban ebből ugyanaz a tévedés következett, a hitnek ugyanaz a legális félreértése, vagyis az írás betűjének törvénnyé tétele. Ennek a verbális inspiráció-dogmának a feladása nem a vert hadseregnek a visszavonulása, hanem egyszerűen megszabadulás egy hamis, téves tantól. Most visszatérünk az első tételünkhöz és azt mondjuk, hogy a Biblia Isten igéje, amennyiben Jézus Krisztusról tesz bizonyságot. Az Ótestamentumban levő Királyok könyve nem tart igényt arra, hogy isteni diktátum volna. Ezek által az ignorálhatatlan felismerések által mi azonban a Bibliától nem szakadtunk el, a Biblia isteni tekintélyét nem adtuk fel, hanem csak újonnan formuláztuk a Biblia isteni tekintélyéről vallott felfogásunkat. Most nyílt meg csak a lehetősége annak, hogy a bibliai kijelentés-gondolatot alkalmazzuk magára a Bibliára. Á Biblia kijelentés gondolata pedig az, hogy Isten kijelentése szolgai formában jelent meg a Jézus Krisztusban. Ennek a ténynek megfelel az a másik tény, hogy a Bibliában mi szintén szolgai formában, emberi bizonyságtételek alakjában találjuk meg a kijelentést. Luther ezt nagyon szépen formulázta, amikor azt mondotta, hogy a Biblia az a jászol-bölcső, amelyben a Jézus Krisztus nyugszik. Nem szabad a jászolt összetévesztenünk Krisztussal, de nem szabad kivennünk sem belőle Krisztust. Épen a kálvini krisztológia mutatja nekünk az utat, hogy az írásnak eme kettős természete egymástól megkülönböztetendő ugyan, de szét nem választható. Mi nem hanyagolhatjuk el a Bibliának emberi jellegét isteni jelige kedvéért; az írásnak a tekintélye nem valami isteni dolognak a tekintélye. Nem abban az értelemben tárgy, isteni tekintéllyel felruházott tárgy, mint módjuk a katholikus dogma, vagy pedig a konszekrált ostya, nevezetesen nem lehet isteni orákulumok könyvének tekinteni az írást; az írás ugyanis Isten igéje szolgai formában. Mi az írásban Isten igéjét gyarló földi edénybe emberi szavakkal öntve kapjuk. Ennek az alapvető megismerésnek a végigvezetése, a theologia minden terén való érvényesítése, a jelenkori theologiának a feladata; ezt pedig nem valami kívülről előszedett idegen kritikai elvnek az alkalmazásával viszi yéghez, hanem ezt az elvet magában az írásban találta és találja meg. (Folyt, köv.)
