Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1935-12-22 / 51. szám
Negyvenhatodik évfolyam. 51. szám. Pápa, 1935 december 22. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS ____________________________MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. __________ KÖZLÖNYE FŐSZERKESZTŐ: MEDGYASSZAY VINCE PÜSPÖK FELELŐS SZERKESZTŐ : DR. PONGRÁCZ JÓZSEF THEOL. TANÁR PÁPA FŐMŰNKATÁRS ÉS A KIADÓHIVATAL VEZETŐJE: DR. TÓTH LAJOS THEOL FŐISKOLA, AKIHEZ A LAPOT ÉRDEKLŐ MINDEN KÖZLEMÉNY KÜLDENDŐ TANÁR PÁPA, FŐISKOLA, AKIHEZ A REKLAMÁCIÓK INTÉZENDÖK Az Ige testté lett. Karácsony előtti napokban egyszer egy vidéki város vasúti várótermében álldogáltam. Kora reggel volt még, a sötét, nyirkos időben ösztönszerűleg közelebb húzódtak az emberek egymáshoz. Mellettem két úr és két hölgy beszélgettek. Nem igen érdekelt az, amiről szó volt köztük. Bizonyára sok mindent megtárgyaltak; ismerőseik ügyeit feltétlenül szőnyegre terítették. Egyszer csak egy keserű kifakadásra lettem figyelmes. Az egyik úr felháborodottan, éles hangon mondta: »Képzeljék, miket csinálnak azok a káplánok? A gyerekeknek azt mondják az iskolában, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza. A kis unokám durcás, csalódott arccal jött haza és szinte felelősségre vont bennünket. Micsoda durva gyöngédtelenség elrabolni a gyermek illúzióit. Minek sietnek annyira a kiábrándításukkal? Majd kiábrándítja őket úgyis az éleh ha megnőnek«. Őszinte felháborodás volt a válasz a többiek részéről, azután mély elcsendesedés. Ahogy ott álltak és én reájuk pillantottam, mintha kedvetlen lemondás szoborcsoportozatát láttam volna. És megszólalt a szivemben a mélységes szánalom: szegények, nekik már nincsenek illúzióik; őket már megtanította az élet arra, hogy az ábrándok szétfoszlanak, a csillogó látszatok mögött sötét árnyékok húzódnak meg. Ők már éltek annyit az életből, hogy kitapasztalják annak nagy ürességét; ők már belefáradtak abba, hogy kergessék azt a boldogságot, amit nem tudtak sehogysem meglelni. Mikor az első éjjeli fagy megérkezik és megcsípi a fától már úgyis búcsúzni készülő leveleket, a fa alja reggelre telve van lehullott levelekkel. Ilyen a legtöbb emberi élet. Ábrándokat, vágyakat, reménységeket lefagyasztja róluk a fagyos élet, megtépdesik a viharok. Szomorú sorsuk van azoknak, akik e világon illúziókból akarnak megélni. Az élet sajkáján a szenvedés tengerének vágunk neki. Azt mondják, hogy az Atlantióceán némely vidéke rettenetesen viharos. Az átjárónál, ahol Délamerika csúcsait kerülik meg, mindig tombolnak az elemek. Hát még az élet? Ha minden élet titka kitárulna előttünk, azt kellene látnunk, hogy még a legsimábbnak látszó életben is milyen mély barázdákat szántottak azok a viharok, amelyeken át kellene mennie. A hideg szobában meghal az illúzió, az éhes ember nem fog ábrándokat kergetni, a halál szörnyű valóság; rideg arcát úgy sem lehet megszépíteni, mint ahogyan Valentinonak — a hires mozisztárnak — halott ábrázatát akarták vonzóvá tenni úgy, hogy az élet szinét festették arra. Egy kórházi szobában állottam egyszer, ahol az egyik elkeseredett beteg így szólt: »Még egy kísérletet teszek a meggyógyulásra, de azután nem látok semmi más megoldást, mint az öngyilkosságot«. A másik nagybeteg már teljesen megtagadta Istent és fagyos szívvel vonszolja magát a sír felé. Őróla a vigasztalás úgy lepattant, mint az üvegre hullott kavicsszem; az ő szemét nem lehetett felfelé emelni, az oda volt tapadva makacsul annak a sírnak a szájára, mely felé átokkal és keserűséggel a szivében vándorolt. Egy nem tudott szólni, mert a gégemetszés örökre elvette a hangját. Vájjon mit mondott volna ő is azon a legszomorúbb beszélgetésen, amit valaha életemben folytattam. Éppen karácsonyhoz közel volt az idő. Mit hozott nekik a karácsony? Én látom az életet a maga szörnyű valóságában, de éppen azért kimondhatatlan öröm számomra, hogy az örökkévaló Isten nem illúziókkal akarta a boldogság után szomjúhozó embert megelégíteni. Nem múló örömre, nem lehangolást hozó vidámságra van nekünk szükségünk, hanem valóságos boldogságra és ama karácsonykor ez törte át az embert fogvatartó szenvedés és keserűség falait. A karácsony nem egy illúziót, hanem diadalmas valóságot jelent,, azt, hogy »az Ige testté lett«,. Mert testté lett azért, I. van váltság, II. ez a váltság az enyém lehet. I. Mit jelent a kenyér ott, ahol sok ideig nélkülözték? Láttam már kiéhezett, elgyötört embereket mohón utána nyúlni egy darab kenyérnek és vad türelmetlenséggel beleharapni. Mit jelent az állás egy éveken keresztül munka nélkül vergődőnek? Valamelyik évben egy festőművész, aki kimondhatatlan nélkülözéseket élt át, abban a pillanatban, amikor meghallotta, hogy jóakarói egy jól jövedelmező állást szereztek neki, holtan esett össze; nem bírta el annak örömét, hogy álláshoz jutott. Figyeljétek meg, hogy ejti ki egy hosszas betegséget átszenvedett ember ezt a szót: Meggyógyultam. Milyen felszabadulás egy hosszas családi viszálykodás után a megbékélés, mikor megengesztelődött szivek állanak egymás mellett, amelyek addig egymás ellen állottak. Hát még a váltság mit jelent! A világ, amelyik fázik, máskor lánggal ég, érzi, hogy hiányzik valamije. Tudja, hogy valamire még az életnél is nagyobb szüksége lenne. A politikusok azt mondják, hogy a biztonság hiányzik. Van egy nagy nemzet, amelyik az egész világot a saját biztonsága érdekében szeretné megszervezni és fegyvererdőbe öltözködik, hogy meglegyen a biztonsága. A közgazdászok azt mondják, hogy a tőke hiányzik. Ha özönlene a pénz a világra és tömve volna a nemzetek pénztára arannyal, akkor nem hiányoznék semmi. Hamis apostolok forradalom után kiáltanak, amelyik teljesen felborítja a régi ,korhadt világot, hogy a romokon új élet támadjon. Mi hiányzik hát ebből a vergődő világból? Én tudom, hogy mindenekfelett váltságra van szüksége.
