Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-12-01 / 48. szám

216. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1935.

után a szórványok újabb beosztását is tartalmazni fogja egy-két egyházmegye missziói bizottsága azt a gondolatot vetette fel, hogy a szórvány kataszter elkészítésével várni kellene az egyetemes névtár elkészítéséig, mert ennek birtokában nemcsak a jelentések elkészítése lesz könnyebb, hanem ezek ellenőrzése is az egyházmegyei missziói bizottságok részéről. Bizottságunk utólagos jóváhagyásának reményében hozzájárulásunkat juttattam kifejezésre. Kívánatos volna azonban felhívni az összes egyházmegyék missziói bizottságát, hogy az egyetemes névtár remélhető közeli megjelenése után a kívánt katasztert az egyházközségekkel készíttessék el az Szg (zöldszinü) jelentő ivek adatainak, illetve kérdőpontjainak alapján. Csak a pápai egyházmegye készítette el és küldötte meg az összefoglaló kimutatást. — A Szórványgondozást ebben az évben is eredményesen szolgálta az Örömüzenet, mely dr. Enyedy Andor konventi missziói-előadó szerkesztésében jelent meg most már a második éve.

Szórványmunka jellegével bír a balatonmenti fürdőtelepeken nyaraló és az ország minden részéről összesereglett református hívek lelkigondozása és számukra istentiszteletek tartása. Az elmúlt nyáron ez a munka már rendszeressé vált. Az egyetemes konvent által erre a célra adott segély kétségkívül jó hatással van a munka továbbfejlődésére.

(Folyt, köv.) Györy Elemér

egyhker. missziói előadó.

Papné-képzés.

Nem régen egy fiatal lelkipásztor ezt a kijelentést tette, mikor házasságról volt szó; „feleséget kapnék ugyan akármelyik órában, de nekem papnéra van szükségem“. Ezzel ismét felszínre vetődött az a régi tapasztalatom, hogy a magyar református egyháznak nemcsak papokra, hanem papnékra is szüksége van. Igazi hivatásérzettel bíró és kellő előkészületben részesült lelkésznékre. Már a mult év őszén felhívtam erre boldogult dr. Antal Géza püspök úr figyelmét, hogy nyitni kellene Pápán egy papnéképzőt hat hónapos tanfolyammal, melyen mindazok a menyasszonyok, akiket református lelkész jegyzett el, menyasszonyságuk alatt elkészüljenek jövendő hivatásukra.

Ma múlhatatlanul szükséges, hogy a papné férje pasztorációs munkáját tudásávál és gyülekezete népe iránti szeretetével kiegészítse. Antal püspök úr nagy örömmel és megértéssel karolta fel ezt a tervet, tett is kezdő lépéseket ebben az ügyben, de rohamosan súlyosbodó betegsége s végül bekövetkező halála véget vetett ebbeli tevékenységének. Most a fenti nyilatkozat újból felszínre vetette ezt a kérdést.

Hála Istennek, hogy az ifjú lelkészek között már vannak olyanok, akik érzik, hogy önmagukban nem elegendők arra, hogy gyülekezetükkel szoros lelki kapcsolatot tudjanak teremteni. Belátják, hogy „kinek a pap, kinek a papné“ — régi szójárás oda módosult, hogy úgy a pap, mint a papné fontos szerepet tölt be egy gyülekezet életében, ha ahhoz kellő felkészültséggel fog hozzá. Amilyen jelentéktelen a köz szempontjából, hogy a postamester, a jegyző, vagy orvos felesége hogyan él, épen olyan fontos a lelkészre nézve, hogy felesége mindenben példaképe legyen gyülekezetének. Egy világias gondolkozásé és életű papné mellett a férj hiába hirdeti az Isten igéjét. A falú markába nevet s a papnéra mutat. A lelkész egyedül nagyon gyenge pastorációt végezhetj mert a gyülekezetnek női tagjai is vannak,

kiknek lelki kérdéseihez finomabban tud hozzányúlni egy asszonyi kéz, ha az feleség és anya is egyben.

Műsoros estélyekre való előkészítése az ifjúságnak nagyon könnyű feladat, azt világi férfiak is nagyon jól elvégezhetik, de a mai lelkipásztor munkájának a központja máshová kell, hogy essék. Ki ne érezné át, aki érdeklődik a gyülekezetek élete iránt, hogy mint szakadozik az a kötél, mely a mai ifjabb nemzedéket az egyházhoz fűzte. Ha majd egyszer bekövetkezik az az idő, mikor az egyházat különválasztják az államtól és minden támogatás nélkül kell megállnia, hol talál támaszra a lekipásztor munkájában, ha nem azok körében, kiket előzetesen megnyert az Isten országa számára ? Máskülönben könnyen bekövetkezik az az eset, ami sok erdélyi gyülekezetben, hogyha,a falú népe nem szereti papját, nem nagyon siet a templomba, de fizetést sem ad hónapokon, sőt éveken keresztül, míg végre is a pap belefárad és beleszegényedik a hosszas küzdelembe s egyházkerületi protekcióval más gyülekezetbe teszi át székhelyét. Sőt tudok olyan esetet, hogy az egész gyülekezet máról-holnapra áttért a nazarénus vallásra. Az antikrisztusi idők feltartózhatatlanul közelednek, sőt már itt is vannak, a lelkekben élnek. Nálunk még csak az aranyimáclásban és ledérségben tombol, de nem messze vagyunk az ezután következőktől sem. Néhány évvel ezelőtt egy debreceni egyetemi professzor Berlinből hazajövet ezt mondta: „Az ifjúság nap-nap után tízezrével vonul fel az Unter den Lindenen vörös zászlók s az ember önkéntelenül azt kérdezi, mi lesz, ha egyszer ennek a nemzedéknek a kezébe kerül a hatalom ?“ Az idő megadta rá a feleletet. Ma pogány kultuszt űz a politikai Németország. Tegnap pedig azt a hírt hozta az egyik újság, hogy egy észt jegyespár pogány áldozati ceremónia mellett tartotta esküvőjét.

De nemcsak ebből a szempontból fontos, hogy a papné igazi lelkitársa legyen a férjének, hanem azért is, mert aki foglalkozott lelki munkával, mind nagyon jól tudja, hogy ä világon a legnehezebb és legeredménytelenebbnek látszó munka a lelki munka. Az önzés és a bűn ellen folytatott harc időnként valósággal letöri a lelkészt. Milyen nagy áldás, ha ilyenkor a nehéz munkában felmerült kisértéseiben megértő hitves, lelki testvér áll mellette, aki segít terhei hordozásában. Eredményes lelkipásztori munkát el sem tudok képzelni e nélkül.

Nagyon jól tudom hogy minden lelkész menyasszony nagy jóakarattal áll vőlegénye mellé, hogy majdan jó és hű segítőtárs lesz. De legtöbbször azt se tudja, mikor rákerül a sor, hogy hogyan kezdjen hozzá ?

Régebben a falusi pápuának sokkal több és mélyebb kapcsolata volt a falú népével, mint ma. Itt él közöttünk egy 90 éven felüljáró özvegy papné, olyan volt az élete a gyülekezetben, mint a jó anyáé a családban s az a kis falusi egyház Erdélyben, melynek 50 éven át papnéja volt, ma is, a megpróbáltatások idején „hegyen épített város“. Pedig nem volt valami rózsás élete. Sok gyermeket nevelt, nagy küzdelemmel, férje sem tartozott az ideális férjek közé s mégis tudott nemcsak orvosa, tanácsadója, szövésben, fonásban tanítómestere lenni a falú asszonyainak, hanem lelki vezetője is. „Eridj haza Rákhel“ — mondta egyszer előttem egy fiatal menyecskének, akit az ura hatalmi túltengésében bántalmazott ok nélkül — az asszonynak türelem a sorsa.“ — Noha keresztet hordozott, keserűség nélkül bátorított mást annak elhordázására. Azóta az idő két nemzedéken lépett át. A háború óta nagyot fordult a világ. A falú népe sem az, aki volt, de önzetlen szolgálattal és jóindulattal jobban meg lehet közelíteni.