Dunántúli Protestáns Lap, 1935 (46. évfolyam, 1-52. szám)

1935-07-14 / 28. szám

126. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1935.

után jött az Ige Szűcs József elnöki értekezésében és megnyitójában, mely amellett, hogy igazán helyénvaló’ volt, hogy nekünk való volt, nemcsak teológiai és tudományos szempontból, hanem gyakorlati szempontból is élményszámba ment.

A szentirásbeli helyek egész seregét sorakoztatta fel az Ige örök értékének bizonyítására, mely testté lett és lakozott köztünk, s nem múlik el, mint ahogyan minden más elmúlik e világon, hanem megmarad, mert az Ige maga az Isten és maga az Isten Fia.

Ezt az örökkévaló Igét ott találjuk a teljes Szentirásban s épúgy kegyelmi eszköz gyanánt adatott, mint a sákramentumok. Á kettő szervesen összefügg. A sákramentumok látható Ige, az Igének pecsété s mint azokat, az Igét is kiszolgáltatni, magyarázni és alkalmazni kell. Isten ezt az egyházra bízta, de a féladat teljesítése csak hívő emberek által lehetséges. Aki azt gondolja, hogy a Szentirás csak egy könyv és nem látja meg benne Isten Szent Lelkének munkáját, vagy aki nem látja világosan az Ige értelmét, az nem lehet Isten szolgája, mert nem hozhatja Isten megmásíthatatlan akaratát, így jobb, ha hallgat, mintsem a maga gondolatait hirdesse. Az Igét úgy kell hirdetni, hogy az erő, lélek és élet legyen. Ilyen értelemben a prédikálás Isten szava.

Isten Lelke az Igét, annak olvasását és hirdetését, hatalmas eszköz gyanánt használja fel. Isten Igéje kelti fel bennünk a hitet, Isten Igéje eszközli bennünk az újjászületést, Isten Igéje ragyogtatja előttünk az üdvösség ígéretét, mert az Isten igéje élő és ható. Hogyan van mégis, hogy napjainkban megszégyenülnek és elpirulnak a látók? Az ige hirdetésének nincsenek hatásai, eredményei. Az Ige hirdetésére súlyt nem helyező pápás egyház szolgái nagyon könnyen ránk foghatják, hogy igehirdetésünkkel, melyre anynyira büszkék voltunk, csődbe jutottunk. A hiba nem Isten igéjében van, hanem nagyobb részt bennünk, igehirdetőkben, kisebb részt híveinkben. A mai igehirdetés Isten Igéje nélkül való igehirdetés. Az Igének eléje helyezzük a tudományt, a művészetet, az időjárást, a viszonyokat és közállapotokat, a különböző szónoki fogásokat és elfelejtjük, hogy mindennek a titka ez: »Ha megmaradtok az én beszédemben, bizonnyal az én tanítványaim vagytok«. Mi nem maradunk meg a Krisztus beszédében. A prédikálásban a »sztárok« babéraira vágyunk. Az úrvacsoránál szavaljuk: »nem a tan a fontos«. Kereszteléskor a megkeresztelendő leánygyermek majdani vőlegényére is kiterjed a figyelmünk, de nem szólunk magáról a sákramentumról. Esketéskor »rózsákat« kinálgatunk utravalóul, pedig mi nem vagyunk virágkereskedők. Temetéseken a halottat szinte szentté avatjuk. Mindent teszünk, csak az igét nem hirdetjük, pedig mindez igehirdetésre adott alkalom.

Krisztus urunkról írva van, hogy soha senki úgy nem szólott, bizonyára azért, mert Ő mindig azt mondotta, amit mennyei Atyja mondott neki. Mi is csak úgy szólhatunk igazán, ha az ő tanítása, a tiszta evangélium a beszédünk tárgya, ha nem mi akarjuk híveinket vonzani az Isten házába, hanem azt akarjuk, hogy a Krisztus vonzza őket, ha őket is kijózanítjuk hibájukból, t. i. hogy ne a mi kedvünkért, hanem Isten kedvéért jöjjenek és azért, mert mint ma született csecsemők a tiszta, hamisítatlan tej után éreznek vágyódást. Sajnos, ennek a vágynak se látjuk a jeleit. E helyett inkább ilyen kívánságok szállnak felénk: »beszéljetek kedvünk szerint valókat«, mert sokan

vannak, akiknek nem kell az Ige, akik felejtik, hogy az Ige megutálója megrontatik.

Az is igaz, hogy sokszor hiába a legjobb akarat és igyekezet is. Ez azonban nem lehet ok a csüggedésre, mert más a magvető és más az arató. Nekünk hirdetnünk kell Isten hamisítatlan Igéjét mind alkalmas, mind alkalmiatlan időben úgy, hogy igehirdetésünk folytán híveink így szóljanak: »Nem a te beszédedért hiszünk immár, mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ Idvezítője, a Krsiztus«.

Az előadás a szivekbe vágott. Hol itt, hol ott ismertünk rá magunkra és éreztük, hogy az igaz és tanulságos előadásért hálás köszönettel kell adóznunk elnökünknek, aki híven őrködik nemcsak a külső rend felett, de tud világot gyújtani a lelkek útjain is és meg akar óvni az eltévelyedéstől.

Az Ige világából a haza szent földjére vezetett át bennünket Szabó Géza lelkes előadása, melyben

II. Rákóczi Ferencről, az ő nagyságáról, hazaszeretetéről, áldozatkészségéről, vallási türelmességéről, elvhűségéről és bujdosásáról emlékezett.

Majd Gáty Ferenc elevenítette fel a múlt egy másik nagy alakjának, Alvinczy Péternek emlékét s alapos tanulmányozásra és hozzáértésre valló felkészültséggel szólt róla, mint politikusról, mint polemikus íróról, mini a protestáns egység zászlóvivőjéről és lelkes harcosáról.

Bakos Lajos az oxfordi mozgalmat ismertette a lelkipásztori munka szempontjából s általános helyeslést váltott ki azon megállapítása, hogy ez a mozgalom nem új és nem több, mint amit a ref. keresztyénség hozott, tehát csak úgy tekinthetjük, mint egy új módszert arra, hogy segítségével a Krisztushoz közeledjünk és a Szentlélek vezetése alá kerüljünk. Ezért azonban nem szükséges, hogy oxfordistáknak nevezzük magunkat, mert ez elérhető a ref. keresztyénség keretein belül is. Abból, hogy egyre jobban terjed, nem következik, hogy örökértékű és örökéletű mozgalomról van szó, még kevésbbé az, hogy egyedül ez újíthatja meg egyházunkat. Nem kárhoztatjuk, mert Krisztus keresztjét akarja felragyogtatni az élet minden területén, de nem is követhetjük, mert nekünk erre a célra meg van az évszázados, kipróbált, hitvallásainkban gyökerező irányelvünk, legfeljebb úgy tekinthetjük, mint figyelmeztetést örökségünk megtartására.

Szilassy Sándor az önsegély módjairól szóló előadásában élénk színekkel rajzolta nehéz anyagi helyzetünket, azt a mostoha sorsot, mely az áliám részéről nekünk osztályrészünk s az önsegély módjai gyanánt említette meg a tömörülést, az egymás érdekeinek istápolását, — bármilyen nehéz is — a gazdálkodást és a beosztó takarékosságot.

Szőke Károly az utóbbi 25 évben elhalt lelkipásztorok beküldött életrajzairól tett jelentést s javaslatára az értekezlet elhatározta, hogy a jövőben minden elhalt lelkipásztor nekrológjának megírására — az egyházmegyei jegyzőkönyvben leendő kegyeletes megemlékezés és közlés végett — utódja Tcöteleztessék.

Kántor Gyula az egyházmegye területén tartott konferenciák összefoglaló jelentését az egyes jelentések hiányában nem tudta megtenni, így az ezután összeállítandó jelentés egyenesen az ORLE főtitkári hivatalához küldendő.

Még két indítvány felett határozott az értekezlet. Kovács Lajos indítványozta, hogy kérje fel az értekezlet Gáty Ferenc egyházmegyei levéltárost, hogy az