Dunántúli Protestáns Lap, 1934 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1934-04-29 / 17. szám

70. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1934.

nagyon természetesen az összes egyházi tisztviselőknek megválasztásánál a krisztusi szeretet és békesség szellemének keli uralkodnia, ki kell ott zárni minden pártoskodást és ellenségeskedést és ugyan ennek a szeretetnek és békességnek kell áthatnia a presbitérium és minden egyes presbiter működését. Természetes azonban, hogy amidőn ennek a szellemnek érvényesülését óhajtjuk a presbiterektől, ugyanekkor egyáltalában nem akarunk mindenben meghunyászkodó, térdet, fejet hajtó, gerinctelen, önállóban gondolkozású, a maguk lábán járni nem tudó presbitereket sem. Ellenkezőleg eiős meggyőződésű, jellemszilárd, önálló gondolkozást!, gerinces, bátor és szókimondó ember legyen a presbiter, aki meggyőződését mindenkor őszintén és bátran hangoztatja, aki azonban mindig a legtisztább közérdeket, az egyház igazi érdekeit tartja szem előtt presbiteri működésénél. Keménykötésü, hitvalló kálvinistának kell lennie, aki emelt fővel jár, akinél a szokásos „vastagnyakú kálvinista“ jelző ne a nyakasságban és makacsságban, hanem egyházához és hitéhez való törhetetlen meggyőződéssel és szeretettel való ragaszkodásban és abban nyerjen kifejezést, hogy Isten iránti alázattal párosult, tántoríthatatlan buzgósággal munkálja és ápolja az egyházban azokat a nagy érdekeket, melyeknek szolgálatára elhivatott és ha kell az ősök hitére emlékeztető kitartással, eréllyel és bátorsággal kész azokat megvédelmezni minden kívülről jövő támadással szemben. A presbitereknek elől kell járniok az igaz kálvinista embert jellemző minden jótulajdonságban, hogy igazán elöljáróik lehessenek a gyülekezetnek.

A presbiterek kötelességei elsősorban a Bibliából erednek; miként egyházunk összes tanításainak úgy ezeknek is a szentirás képezi eredeti kutforrását. Ennek ad kifejezést egyházi törvényünk is, amidőn Pál apostolnak a Thessalonikabeliekhez intézett I. levele V. részének 14, a Thessalonikabeliekhez intézett II. levele III. részének 15 és a Galatákhoz intézett levele VI. részének versére hivatkozik, kötelességükké téve a nagy egyházépítő apostol szavaival, hogy az egyházközségtagjait Isten törvényének megtartására szeretettel figyelmeztessék, intsék azokat, akik rendetlenül járnak, intsék mint atyjok fiát, építsék azokat alázatosságnak leikével; az egyházközség tagjait az egyház és iskola iránti kötelességeik teljesítésére buzdítsák.

Az egyház lelki vezetése természetesen a lelkipásztor kezeiben nyugszik. Feltétlenül kötelességévé teszi azonban a presbitereknek a törvény, hogy a lelkipásztort egyházvédő és építő munkájában minden irányban támogassák. Mint a lelkipásztor hivatott segítő és munkatársainak ki kell nekik is részüket venni a lelkek munkálásából és építéséből is, miként azt Pál apostol a Galatákhoz intézett fent hivatkozott levelében mondotta. A presbitereknek a lelki gondozás és misszió munkájában való részvétele külön nagy nyomatékkai nyer kifejezést az új zsinati törvényben és az igen nagy mértékben emeli a presbiteri tisztség jelentőségét és szélesíti annak működési körét. A presbitereknek és a presbitériumnak elsőrendű és rendkívül fontos feladata az egyházközséghez tartozó hívek vallásos és erkölcsi életére felvigyázni és a vallásosság és erkölcsösség hanyatlását mind egyeseknél, mind családoknál meggátolni. Nemcsak az egyházalkotmányi törvény rendeli azonban ezt, hanem külön rendelkezik erről a magyarországi református egyház missziói szabályrendelete is, melyet a törvényben a zsinat által adott felhatalmazás alapján az egyetemes konvent adott ki.

(Folyt, köv.)

Református keresztyén jubileum.

Demjén Márton veszprémi lelkipásztor, volt egyházmegyei esperes 40 éves veszprémi lelkipásztorságának jubileuma alkalmával, a kormányzói elismerés átnyujtásakor, Veszprémben folyó évi április 3-án elmondotta: Szűcs József esperes.

Méltóságos Főispán Úr, Nagytiszteletű Lelkipásztor Úr, Méltóságos Egyházközségi Főgondnok Úr, Nagyérdemű Presbitérium!

Ebben a mi veszprémi, ősrégi református szent gyülekezetünkben már a XVI. század második felében rendes lelkipásztorok voltak. A XVII. század elejétől kezdve pedig már a lelkipásztorok névsorát, itteni szolgálati idejét is ismerjük. A kiváló lelkipásztorok egész sorozata áll előttünk. A gyülekezet lelkipásztorai közül — akikről tudunk — hét viselt esperesi, Öt pedig püspöki tisztséget. A gyülekezet a várőrséggel és a polgársággal együttesen öt-hatezer lelket számlált, fenn a várban saját maga építette temploma, parochiája és középiskolája volt. A dunántúli református egyházkerület veszprémi egyházkerület néven szerepelt. A többek közt itt volt lelkipásztor (1614 — 1625) a kiváló munkásságú és reformátor! tevékenységű Pathay István püspök, akinek annyi küzdelemben és hányattatásban volt része. Itt szolgált (1624 — 1656) Gál Imre esperes, majd püspök, aki a várban szép templomot építtetett nem kis küzdelmek között s mint püspök is, nagy eréliyel, szervezőképességgel szolgálta a kerület érdekeit. Bátorkeszi István (1669—1674), aki végigszenvedte a gályarabságot, de azután róla többet nem tudunk, -kinek emlékére nem régen állítottunk emléktáblát a templom falába. Hodosi Sámuel (1680 —1710) püspök, aki 30 esztendeig szolgált Veszprémben, ez alatt a fehérvári, esztergomi, szegedi börtönökben is szenvedett vasláncokba, bilincsekbe verve, majd Abaujtorna megyébe, Szikszóra vonult, ahol még tovább lelkipásztorkodott, majd nyugalomba vonulva életének 95. évében húnyt el. Deáki Márkus István (1710—1714), egyházmegyénknek nagy rendszefetetéről ismert esperese: mikor a gyülekezet temploma elvétetett, együtt járt híveivel a vámosi templomba, majd Felsőörsön lett lelkipásztor, s élete is nem egyszer veszélyben forgott. Az ö utóda Hosszú falusi Márton (1714—1717), aki sok küzdelem után 1717-ben miután a veszprémi reformátusok szabad vallásgyakorlatát megszüntették, templomát, parochiáját, iskoláját elfoglalták, Alsóörsön, majd Polgárdin lelkipásztorkodott. Ott a volt sorozatban Ángyán János (1808—1846), a kiváló imádság- és. prédikációíró. aki 38 esztendeig volt a gyülekezet lelkipásztora. Szűcs Dániel (1850—1884), aki 34 évig szolgálván, kiváló lel kipásztori és igehirdetői munkássága mellett a most nem rég lebontott, akkor még paplakásul szolgált, egyszerű ház kicsiny ablakánál művelte a héber és görög nyelvészetet, tanulmányozta a Szentírás eredeti szövegét, s kiváló műfordításaiért a Kisfaludy- Társaság tagjává választatott. De sem az itt elszámláltak közül, sem azok közül, akiket itt el nem számláltam, világi felsőbb kitüntetésben egyik sem részesült. Az ő kitüntetésük a szenvedésekre való elhivatás, elválasztatás, érdemjeleik a rabbilincsek és a megostoroztatás sebhelyei voltak.

Miért említem én föl mindezeket? Azért, hogy megvilágítsak egy igazságot, mely szerint ahhoz, hogy íelkipásztori munka világi értelemben vett kitüntetésben, elismerésben részesüljön, szükséges a földi felsőbb hatalmasságok kegyes jóindulata, mely nélkül ilyen elismerés, kitüntetés el sem képzelhető. Ezt a kegyes jóindulatot mindenkor hálás köszönettel kell fogadnunk.

Azonban Istennek hála, nem egy református lelki-